Amikor a család fojtogat: Egy budapesti nő harca a határokért

– Ivett, csak most az egyszer, tényleg! – hallottam anyósom hangját a telefonban, miközben a konyhapulton remegő kézzel kavartam a kávémat. – Tudod, hogy mennyire nehéz most nekünk. A múltkor is segítettetek, de most tényleg nagy bajban vagyunk.

A férjem, Gábor, némán ült az asztalnál. A tekintete elkerülte az enyémet, mintha szégyellte volna magát. Tudtam, hogy megint rám hárul a döntés: mondjak nemet, és legyek a gonosz meny, vagy adjak pénzt, és megint egy hónapig szorongjak, hogy miből fizetjük ki a saját számláinkat.

– Anya, most tényleg nem tudunk segíteni – próbáltam halkan, de határozottan válaszolni. – Nekünk is vannak kiadásaink, és most spórolunk a lakásfelújításra.

A vonal túlsó végén csend lett. Aztán jött a sóhaj, amit már kívülről ismertem.

– Persze, értem én… Csak tudod, apádnak most nagyon fáj a háta, és az orvos sem olcsó… De hát ti tudjátok. – És ezzel le is tette.

Gábor felnézett rám.

– Ne haragudj rájuk. Tudod, hogy nem rosszindulatból csinálják.

– Dehogy haragszom – hazudtam. – Csak már nem bírom ezt az állandó nyomást. Miért mindig mi vagyunk a család bankja?

Gábor csak vállat vont. Ő ebben nőtt fel: mindenki mindenkinek segít, de valahogy mindig csak egy irányba folyt ez a segítség. Az ő családjában természetes volt, hogy ha valakinek pénz kell, azt Gábortól kérik. És ha én szóvá tettem, rögtön én lettem az önző pesti nő.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. A plafont bámultam, miközben Gábor már halkan szuszogott mellettem. Vajon meddig lehet ezt bírni? Vajon mikor jön el az a pont, amikor már nem csak a pénzünket veszik el tőlünk, hanem engem is elveszítek ebben az örökös megfelelésben?

Másnap reggel újabb üzenet várt anyósomtól: „Ivettkém, csak egy kis kölcsön kéne pár hétre. Megadjuk, amint tudjuk.”

A telefonomat letettem az asztalra, és sírni kezdtem. Nem hangosan, csak úgy csendben, ahogy az ember akkor sír, amikor már nem maradt ereje harcolni.

Később felhívtam anyámat.

– Kislányom, ne hagyd magad! – mondta határozottan. – Tudod jól, hogy sosem lesz vége ennek. Ha most adsz nekik, legközelebb is kérni fognak.

– De Gábor… Ő mindig azt mondja, hogy ez természetes.

– Az ő családjában lehet. De te nem ezért mentél férjhez! Gondolj magadra is!

Anyám szavai visszhangoztak bennem egész nap. De hogyan mondjam ezt el Gábornak? Hogyan mondjam el neki, hogy lassan már félek hazamenni, mert attól tartok, újabb kérés vár majd rám?

Este vacsora közben próbáltam szóba hozni.

– Gábor, beszélnünk kellene erről az egészről…

– Tudom – vágott közbe fáradtan. – Anyám megint írt?

Bólintottam.

– Nem akarom ezt tovább csinálni – mondtam ki végre. – Úgy érzem magam, mintha csak egy pénzautomata lennék nekik. És félek, hogy egyszer csak eltűnök ebben az egészben.

Gábor sokáig hallgatott.

– Sajnálom – mondta végül halkan. – Nem akarom, hogy így érezd magad. De ha nem segítünk nekik…

– Akkor mi lesz? – kérdeztem vissza remegő hangon. – Megutálnak? Kibeszélnek a hátunk mögött? Már így is azt érzem, hogy sosem leszek elég jó nekik.

Aznap este először éreztem azt, hogy Gábor tényleg meghallott engem. Nem oldódott meg minden varázsütésre; sőt, másnap újabb telefonhívás jött anyósomtól, ezúttal már sértődött hangon: „Nem is tudom, mit vétettünk neked…”

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. A kolléganőm, Zsuzsa egyszer félrehívott.

– Ivett, minden rendben otthon? Nagyon levertnek tűnsz mostanában.

Elmeséltem neki mindent. Zsuzsa csak bólogatott.

– Nálunk is volt ilyen – mondta végül. – Mi végül határt húztunk. Nehéz volt az elején, de utána mindenki megtanulta tiszteletben tartani.

Hazafelé azon gondolkodtam: miért olyan nehéz kimondani azt a szót, hogy elég? Miért érzem magam bűnösnek azért, mert szeretném megvédeni magunkat?

A következő hétvégén Gáborral leültünk beszélgetni a Margitszigeten. A nap sütött, de bennem vihar tombolt.

– Szeretlek téged – mondtam neki halkan –, de nem akarok többé úgy élni, hogy mindig másoknak kell megfelelnünk. Szeretném végre azt érezni, hogy mi is számítunk.

Gábor megfogta a kezem.

– Megpróbálok beszélni anyámékkal – ígérte. – De kérlek… ne add fel magad miattam.

Nem tudom még ma sem biztosan, hogy sikerül-e változtatni ezen az örökös körforgáson. De azt tudom: ha nem húzok határt most, akkor sosem lesz vége ennek a történetnek.

Néha azon gondolkodom: hányan élnek még így Magyarországon? Hányan érzik azt nap mint nap, hogy a család szeretete helyett inkább fojtogató kötelesség lett? Vajon mikor leszünk végre bátrak nemet mondani?