Mások házai: Egy örökség súlya – Életem a családi falak között
– Anna, ezt nem hagyhatod annyiban! – kiabált rám az unokatestvérem, Zsófi, miközben a nagymama régi, sötétbarna szekrényét próbálta kinyitni a nappaliban. A kulcs a kezemben volt, szorítottam, mintha az életem múlna rajta. Talán tényleg így is volt.
Aznap reggel, amikor a temetés után először léptem be a szülői házba, minden lépés fájt. A folyosón még ott volt apám cipője, anyám kedvenc sálja a fogason. A csend olyan vastag volt, hogy szinte fojtogatott. Azt hittem, a veszteség lesz a legnehezebb, de tévedtem. Az igazi harc csak most kezdődött.
A szüleim és a bátyám autóbalesetben haltak meg. Egyedül maradtam, csak a nagymamám maradt volna, de ő is elment pár hónappal később. Négy ház maradt rám: a szülői otthon, a nagymama vidéki háza, egy régi lakás Zuglóban és egy kis nyaraló a Velencei-tónál. Az örökség híre gyorsabban terjedt a családban, mint a gyász. Hirtelen mindenki emlékezni kezdett rám – vagy inkább az ingatlanokra.
– Anna, nekem is jogom van hozzá! – folytatta Zsófi, miközben az anyja, Marika néni is belépett a szobába. – Anyád mindig azt mondta, hogy a nyaraló közös lesz!
– Ezt soha nem mondta – válaszoltam halkan, de határozottan. – Minden papír nálam van.
A családi ebédek helyét most jogi viták vették át. Az ügyvédem szerint minden az én nevemen van, de a rokonok nem akarták elfogadni. Mindenki másképp emlékezett a múltra. Egyik este például Marika néni sírva hívott fel:
– Anna, tudod, mennyit segítettem anyádnak? Legalább a zuglói lakást hadd kapja meg Zsófi! Neki most született kisbabája…
A hangja megtört volt, de én is megtörtem már annyiszor. Minden döntésem után bűntudat gyötört. Ha engedek, elárulom a szüleim akaratát? Ha nem engedek, kegyetlen vagyok?
A házakban minden sarokban emlékek rejtőztek. A nagymama vidéki házában még ott voltak a régi fényképek: apám gyerekként, anyám az esküvőjén, én és a bátyám az udvaron játszva. Egyik este ott ültem a verandán, és hallgattam a tücsköket. A sötétben csak a könnyeim csillogtak.
A család lassan ellenséggé vált. Zsófi egyszer titokban bejött a zuglói lakásba – kulcsa volt hozzá még régről –, és elvitt néhány ékszert meg egy festményt. Amikor rákérdeztem, tagadta.
– Anna, te mindig mindent magadnak akarsz! – vágta a fejemhez. – Nem csoda, hogy egyedül maradtál.
A magány valóban rám telepedett. Barátaim próbáltak segíteni, de nem értették igazán, milyen érzés minden nap újra elveszíteni valakit – ha nem is halállal, akkor árulással. Egyik este Réka, a legjobb barátnőm átjött.
– Anna, nem kell mindent egyedül cipelned – mondta halkan. – Engedd el azt, ami fáj.
De hogyan engedhetném el? Ezek a házak nem csak téglák és falak. Ezekben nőttem fel, itt tanultam biciklizni, itt hallottam először apám nevetését. Ha eladom őket, mintha végleg elveszíteném a családomat.
Az ügyek hónapokig húzódtak. A rokonok ügyvédet fogadtak ellenem, fenyegető leveleket kaptam. Egyik este Marika néni megjelent a szülői ház előtt.
– Anna, kérlek… – mondta könnyes szemmel. – Nem akarok harcolni veled.
– Akkor miért teszed? – kérdeztem vissza remegő hangon.
– Mert félek – suttogta. – Félek attól, hogy mindent elveszítünk.
Rájöttem, hogy nem csak én félek. Mindannyian félünk: attól, hogy a múlt eltűnik, hogy nem marad semmi belőlünk. De vajon tényleg ezek a házak jelentik a családot? Vagy csak kapaszkodunk valamibe, ami már rég elveszett?
Végül kompromisszumot kötöttünk: Zsófi megkapta a zuglói lakást, Marika néni használhatja a nyaralót nyaranta, én pedig megtartottam a szülői házat és a nagymama vidéki otthonát. De az árát megfizettem: már soha nem lesz olyan a családunk, mint régen.
Most is itt ülök a régi ház verandáján. A csend már nem fojtogat – inkább emlékeztet arra, mennyi mindent veszítettem el. Néha azon gondolkodom: vajon tényleg megérte harcolni? Vagy jobb lett volna mindent elengedni?
„Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet őrizni egy családot falak nélkül is?”