Minden a bátyámnak – Egy végrendelet, ami szétszakította a családunkat
– Hogy tehette ezt? Hogy hagyhatott mindent rád, és minket egyszerűen elfelejthetett? – szinte kiabálok, miközben a könnyeimet próbálom visszatartani. Ott ülünk hárman a notárius előtt: én, az öcsém, Gábor, és az ügyvéd, aki anyánk végrendeletét olvassa fel. Az asztalon vastag papírköteg, a levegőben kávé és régi könyvek szaga. Gábor zavartan babrálja a kezét, az ügyvéd pedig csak néz ránk, mintha nem is emberek lennénk, csak egy újabb ügy.
Anyánk, Sára néni, alig három hete halt meg. Azt hittem, a gyász lesz a legnehezebb, de most úgy érzem, mintha valaki kitépte volna a szívemet. A végrendelet szerint minden – a ház, a megtakarítások, még az ékszerei is – Gáborra szállnak. Nekem csak egy régi porceláncsésze jutott, amit gyerekkoromban eltörtem és ő ragasztotta össze.
– Sajnálom, András – mondja halkan Gábor. – Nem én kértem ezt.
– Dehogy sajnálod! – vágom rá dühösen. – Mindig is te voltál a kedvence! Mindig neked bocsátott meg mindent!
Az ügyvéd összepakolja a papírokat. – Ha szeretnének fellebbezni, van rá lehetőségük – mondja szárazon.
Hazafelé menet csendben ülünk az autóban. Feleségem, Judit vezet, én csak bámulok ki az ablakon. Az eső kopog az üvegen, mintha minden csepp egy-egy elfojtott könny lenne.
Otthon Judit próbál vigasztalni. – Talán volt oka rá… – kezdi óvatosan.
– Milyen oka lehetett volna? – csattanok fel. – Mi gondoztuk évekig! Minden vasárnap vittük neki a bevásárlást, segítettünk a kertben, ott voltunk minden orvosi vizsgálaton! Gábor csak akkor jött, ha pénz kellett neki vagy ha megint összeveszett valamelyik barátnőjével.
Judit csendben teát főz. Lányom, Lilla bejön a konyhába.
– Apa, miért vagy ilyen szomorú? – kérdezi halkan.
– Nagyi valami olyat tett, amit nem értek – felelem rekedten.
Lilla átölel. – De ő szeretett téged…
– Igen… azt hittem…
Az éjszakák hosszúak és álmatlanok. Judit mellettem fekszik, de én csak forgolódom. Vajon mit rontottam el? Miért nem voltam elég jó? Vagy tényleg mindig csak Gábort szerette igazán?
Egy hét múlva Gábor felhív.
– András, beszélhetnénk? Személyesen?
Találkozunk egy kávézóban a belvárosban. Ő idegesen kevergeti a kávéját.
– Anyu mindig azt mondta, hogy neked minden sikerült: jó munkahelyed van, családod… Én meg… hát tudod… mindig bajban voltam. Azt mondta, nekem jobban kell segítenie.
– És ezért neked adta az egész életét? – kérdezem keserűen.
– Én mondtam neki, hogy ez nem igazságos! De nem hallgatott rám…
Hazafelé menet Judit vár otthon.
– Mit mondott Gábor?
– Azt mondja, anyu mindig úgy érezte, neki kell segítenie rajta…
Judit megfogja a kezem. – Ez fájhat neki is…
De én csak dühöt érzek. Hónapokig nem beszélünk Gáborral. A családi ebédek elmaradnak. Lilla is egyre csendesebb.
Egy este hallom, hogy sír a szobájában.
– Hiányzik nagyi… – suttogja.
Leülök mellé az ágyra.
– Nekem is…
– Miért veszekszik mindenki mióta elment?
Nem tudok válaszolni.
Egy nap levelet kapok Gábortól. Azt írja: „Nem tudom elviselni ezt a bűntudatot. Ha szeretnéd, osszuk meg az örökséget igazságosan.”
Megmutatom Juditnak.
– Ez most lehetőség lenne… – mondja halkan.
De én csak nézem a levelet és érzem: már nem számít. Amit elveszítettem, azt nem adhatja vissza semmi pénz vagy ház.
Este leülök Lilla mellé rajzolni.
– Szerinted nagyi megbánta? – kérdezi egyszer csak.
– Talán igen… talán nem…
Másnap kiviszem Lillát anyám sírjához. Virágot teszünk le. Sokáig állunk némán.
Hazafelé Lilla megszorítja a kezem.
Otthon Judit rám néz: – Próbáljunk továbblépni?
Bólintok. De belül még mindig ott ég a kérdés: Vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani annak, aki láthatatlanná tett minket? Ti mit tennétek a helyemben? Lehet egyáltalán továbblépni ilyen igazságtalanság után?