Sosem akartam gyereket. Érted tettem – Egy magyar házasság története

– Miért nézel így rám, Zsuzsa? – kérdezte Gábor, miközben a kávéját kavargatta a konyhaasztalnál. A szombat reggelek mindig csendesek voltak nálunk, de most valami fojtogató feszültég vibrált a levegőben. Az előző este veszekedése még ott lüktetett bennem: a gyerekek jövője, az anyagiak, a közös életünk. De most valami más történt.

– Csak gondolkodom – feleltem halkan, de a hangom remegett.

Gábor letette a kanalat, és mélyen a szemembe nézett. – Zsuzsa, van valami, amit el kell mondanom. Sosem akartam gyereket. Érted tettem.

A világ megállt körülöttem. A konyha csempéi hirtelen hidegebbnek tűntek, a napfény is sápadtabban szűrődött be az ablakon. A két fiunk, Marci és Bence még aludtak, mit sem sejtve arról, hogy az életük egyetlen mondattal darabokra hullott.

– Húsz évig hazudtál nekem? – suttogtam.

– Nem hazudtam – rázta meg a fejét Gábor. – Csak… nem mondtam el. Azt hittem, majd megszeretem ezt az egészet. Hogy majd természetes lesz. De sosem lett az.

A szívem összeszorult. Végigpörgettem magamban az elmúlt éveket: az első pozitív terhességi teszt örömét, amikor Gábor csak halványan mosolygott; Marci első lépéseit, amikor Gábor inkább dolgozott; Bence iskolai ünnepségeit, ahol mindig én tapsoltam a leghangosabban. Most minden mozdulatnak új értelme lett.

– És most mi lesz? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Nem tudom – felelte halkan. – Fáradt vagyok. Elfáradtam ebbe az egészbe.

A következő napokban minden megváltozott. Gábor csendesebb lett, én pedig egyre dühösebb. A fiúk észrevették a feszültséget: Marci bezárkózott a szobájába, Bence pedig folyton kérdezgetett: „Anya, minden rendben?”

Egy este anyámhoz mentem tanácsért. Ő mindig azt mondta: „A házasság munka. Néha fájdalmas munka.” De most csak annyit mondott:

– Zsuzsa, ha valaki ennyi ideig titkol valamit, az nem csak magát csapja be.

Hazafelé a villamoson bámultam ki az ablakon. Budapest esti fényei elsuhantak mellettem. Vajon hány családban vannak ilyen titkok? Hányan élnek úgy együtt, hogy közben valami alapvető dolog hiányzik?

A következő hétvégén leültünk a fiúkkal beszélgetni.

– Apával most nehezebb időszakot élünk – kezdtem óvatosan.

– Elváltok? – kérdezte Marci egyenesen, mintha már régóta erre számított volna.

– Nem tudom – mondtam őszintén. – De szeretünk titeket.

Gábor csak bólintott. Láttam rajta a megkönnyebbülést és a bűntudatot egyszerre.

Azóta minden nap újra kell tanulnom élni. Megbocsátani nem tudok – még nem –, de próbálom megérteni Gábort. Próbálom elfogadni, hogy az ő szeretete másképp működik. Hogy lehet valakit szeretni úgy is, ha közben valami hiányzik belőle?

A barátnőim közül többen azt mondják: „Legalább őszinte volt.” De ez nem vigasztal. Az őszinteség néha később fáj igazán.

Egy este Gábor odajött hozzám, miközben a vacsorát főztem.

– Sajnálom, Zsuzsa – mondta halkan. – Nem akartalak bántani.

– Tudom – feleltem. – De megtetted.

A gyerekek lassan felnőnek. Marci már egyetemre készül Szegedre, Bence gimnazista lett. Néha nézem őket, ahogy nevetnek vagy veszekednek egymással, és azon gondolkodom: vajon érzik-e azt az űrt, amit én most érzek? Vajon egyszer majd ők is elmondanak valamit nekem húsz év múlva, ami mindent megváltoztat?

Azóta gyakran kérdezem magamtól: lehet-e újrakezdeni ott, ahol minden darabokra hullott? Vagy csak megtanulunk együtt élni a törésekkel?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen vallomást? Vagy ez már túl sok ahhoz, hogy továbbmenjünk együtt?