Ott, ahol valaha otthon volt – Egy magyar falu, egy család, egy élet romjai

– Nem mész be? – kérdezte halkan az öcsém, Bence, miközben a kapu előtt álltunk. A rozsdás zár nyikorgása szinte belevágott a csendbe, ahogy a kezem remegett a kilincsen. A ház előtt a bodzabokor még mindig ott állt, mint gyerekkoromban, csak most már elvadult, elnyomta a járdát is.

– Nem tudom… – suttogtam. – Talán még nem vagyok kész.

Bence sóhajtott, zsebre dugta a kezét. – Anyu azt mondaná, hogy ne félj. Hogy ez csak egy ház.

– De nem csak egy ház – csattantam fel hirtelen, és a hangom visszhangzott az üres utcán. – Ez minden, ami voltam. És minden, amit elvesztettem.

A falu csendje nyomasztó volt. A régi szomszédok közül már alig maradt valaki. A bolt bezárt, a kocsma is csak hétvégén nyit ki. Az emberek vagy meghaltak, vagy elköltöztek Pestre, Győrbe, ki merre látott. A mi családunk is széthullott: anyám tíz éve meghalt rákban, apám… nos, apám azóta is csak árnyéka önmagának. Vagyis volt. Mert most már ő sincs.

A temetésen alig voltak. A pap monoton hangon mondta a szavakat, mintha mindegy lenne, kit temet el. Bence sírt, én csak álltam mozdulatlanul. Nem tudtam sírni. Nem tudtam haragudni sem. Csak ürességet éreztem.

Most pedig itt álltam a ház előtt, ahol minden elkezdődött – és véget is ért.

Gyerekkoromban minden más volt. Apám keményen dolgozott a tsz-ben, anyám tanítónő volt az iskolában. Este együtt vacsoráztunk, vasárnaponként templomba mentünk. Aztán apám elvesztette a munkáját, jött az ital, a veszekedések. Egyre gyakrabban hallottam anyám sírását éjszakánként. Egyre gyakrabban húzódtam össze az ágyamban, próbáltam nem hallani a poharak csörömpölését.

Egy este apám részegen jött haza. Üvöltött velem valami miatt – már nem is emlékszem pontosan, miért –, aztán hozzám vágta a tányért. Anyám közénk állt, de őt is meglökte. Akkor döntöttem el: elmegyek innen. Nem leszek olyan, mint ő.

Tizennyolc évesen felköltöztem Pestre egy kollégiumi szobába. Dolgoztam nappal egy pékségben, este tanultam. Bence maradt anyával – ő mindig megbocsátóbb volt nálam. Évekig nem beszéltem apámmal. Még akkor sem, amikor anyu beteg lett.

Most pedig itt vagyok újra – mert nincs más választásom. A házat el kell adni vagy rendbe kell hozni. De hogyan lehet rendbe hozni valamit, ami belülről már régóta romos?

– Bejössz velem? – kérdeztem Bencétől.

– Persze – bólintott.

A kulcs nehezen fordult el a zárban. Az előszoba dohos szaga azonnal megcsapott. A falakon még ott lógtak a régi családi fotók: én copfos kislányként az első iskolai ünnepségen; Bence piros pulóverben; anyu mosolyogva; apu… apu még fiatalon, mielőtt mindent elrontott volna.

A nappaliban minden poros volt és hideg. Az asztalon egy üres pálinkás üveg állt – utolsó emléke annak az embernek, akit egyszer apámnak hívtam.

– Sajnálod? – kérdezte Bence halkan.

– Mit?

– Hogy nem békültetek ki.

Sokáig hallgattam. – Nem tudom… Talán igen. Talán nem is lehetett volna másképp.

Bence leült a régi fotelba. – Tudod… én sem tudtam neki megbocsátani igazán. De most már mindegy.

Leültem mellé. Néztem a repedezett falat, a megsárgult tapétát.

– Eladjuk? – kérdeztem végül.

– Szerinted ki venné meg? Itt már senki nem akar élni…

Igaza volt. A falu haldoklott. Az utcák üresek voltak, a házak többsége elhagyatott vagy romos.

– Akkor mit csináljunk?

– Maradjunk pár napot – mondta Bence váratlanul. – Takarítsuk ki együtt. Legalább egyszer legyen rendben minden.

Így is tettünk. Napokig suvickoltuk a padlót, mostuk az ablakokat, kidobtuk apám régi ruháit és az üres üvegeket. Közben néha beszélgettünk – néha veszekedtünk is.

Egy este Bence elővette anyu régi naplóját.

– Olvasd el – nyomta a kezembe.

A lapok között anyám kézírása remegett: „Remélem, egyszer megtaláljátok egymást újra.” Könnyek szöktek a szemembe először hosszú évek után.

Az utolsó este leültünk a verandára.

– Szerinted lehet innen újrakezdeni? – kérdeztem Bencétől.

– Nem tudom – mosolygott szomorúan –, de legalább próbáljuk meg.

Másnap reggel elindultam vissza Pestre. A ház mögött felkelt a nap; fény csillant meg a pókhálós ablakokon.

Most már tudom: nem lehet mindent megbocsátani – de talán lehet együtt élni a múlttal úgy, hogy ne fájjon annyira.

Vajon hányan vagyunk még így ebben az országban? Hány család hordozza magában ezeket a kimondatlan sebeket? És vajon tényleg lehet-e újrakezdeni ott, ahol valaha otthon volt?