Miért ő, és miért nem én? – Egy magyar család igazságtalanságának története

– Miért, anya? Mondd el, miért ő kapott mindent, és én semmit? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, ujjaimmal görcsösen szorítva a bögre fülét. Anyám csak nézett rám, szemeiben fáradtság és valami kimondhatatlan szomorúság csillogott. A háttérben Zsófi nevetése hallatszott át a nappaliból, ahol éppen a barátaival ünnepelte az új lakás kulcsait.

Gyerekkorunkban mindig azt mondták ránk: „A két László-lány, akik mindent együtt csinálnak.” Zsófi két évvel idősebb nálam, de sosem éreztem magam kevesebbnek mellette. Együtt bicikliztünk a panelházak között Zuglóban, együtt sírtunk, amikor apánk elhagyott minket. Anyám egyedül nevelt fel minket, és én mindig úgy éreztem, hogy mindkettőnket egyformán szeret.

Aztán jött az a nap, amikor Zsófi bejelentette: „Anya segít nekem lakást venni! Végre elköltözhetek!” Először örültem neki, tényleg. De amikor megtudtam, hogy anyánk a fél életét jelentő megtakarítását adta oda neki – nekem pedig csak annyit mondott: „Majd neked is segítek, ha eljön az idő” –, valami megváltozott bennem. Mintha hirtelen kívülállóvá váltam volna a saját családomban.

Azóta minden találkozásunk feszültséggel teli. Zsófi ragyog, boldog, tele tervekkel. Én pedig csak ülök mellette a vasárnapi ebédeknél, és próbálom elrejteni a keserűségemet. Anyám néha rám néz, mintha mondani akarna valamit, de sosem teszi. Egyik este nem bírtam tovább.

– Anya, kérlek… mondd el őszintén: miért Zsófit választottad? – suttogtam a sötét konyhában.

– Nem választottam senkit… csak most volt rá lehetőségem – felelte halkan.

– De mi van velem? Én nem vagyok fontos?

– Dehogynem! Csak… Zsófi most van bajban. Tudod jól, mennyire nehéz volt neki az utóbbi időben.

– Nekem is nehéz volt! Nekem is! – kiáltottam fel.

Anyám arca megremegett. – Tudom… de te mindig erősebb voltál. Mindig jobban boldogultál egyedül.

Ez a mondat úgy vágott belém, mint egy kés. Hát ezért? Mert én csendben tűrtem mindent? Mert nem panaszkodtam annyit? Ezért nem érdemlem meg ugyanazt a törődést?

Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam a régi gyerekszobámban, ahol még mindig ott lógtak a falon a közös fényképeink. Vajon tényleg én vagyok az erősebb? Vagy csak jobban el tudom rejteni a fájdalmamat?

A következő hetekben egyre távolabb kerültem anyámtól és Zsófitól is. A barátaim próbáltak vigasztalni.

– Ne vedd magadra ennyire – mondta Réka, a legjobb barátnőm. – Biztosan majd neked is segít.

– De mi van, ha addigra már nem lesz miből? – kérdeztem keserűen.

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. A főnököm, Gábor többször is megkérdezte:

– Minden rendben otthon?

Csak bólintottam. Hogy mondhattam volna el neki, hogy az egész világom összeomlani látszik?

Egyik este Zsófi felhívott.

– Nóri, gyere át hozzám! Ünnepeljük meg együtt az új lakást!

– Nem tudok menni – válaszoltam halkan.

– Miért vagy ilyen rideg velem mostanában? – kérdezte sértődötten.

– Nem érted? Mindig te kapsz mindent… én meg csak nézem kívülről az életedet.

– Ez nem igaz! Te mindig mindent jobban csináltál nálam! Anya is mindig téged dicsért!

– Akkor most miért nem engem segít?

A vonal másik végén csend lett. Végül Zsófi csak annyit mondott:

– Sajnálom…

Azóta sem beszéltünk igazán. Anyám próbál közeledni hozzám, de én már nem tudok ugyanúgy ránézni. Minden gesztusában keresem az igazságtalanságot. Talán sosem fogom megérteni az okait.

Most itt ülök egyedül ebben a kis albérletben Kőbányán, és azon gondolkodom: vajon tényleg az erősebbeknek kell mindig többet elviselniük? Vagy csak mi vagyunk azok, akiket könnyebb magukra hagyni?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen családi igazságtalanságot?