Lehet-e örökké tartó a csoda? Zsófia és Jakab története egy budapesti estén
– Anya, kérlek, csak nézd meg! – Jakab hangja remegett az izgatottságtól, miközben az ajtóban állt, kezében egy kopott dobozzal. Az este sötétje már bekúszott a Bartók Béla úti lakásunkba, a villamos zaja tompán szűrődött be az ablakon. Én éppen a vacsorát készítettem, amikor belépett. Nyolc éve vagyok egyedül, mióta László elment – azóta minden este ugyanúgy telt: csendben, kiszámíthatóan, biztonságosan.
– Jakab, most tényleg? – sóhajtottam. – Egész nap dolgoztam, fáradt vagyok. Mi ez a doboz?
– Csoda – felelte egyszerűen. A szemében valami különös fény csillant. – Egy idős bácsitól kaptam a piacon. Azt mondta, csak annak adja oda, aki igazán hisz benne.
Felnevettem, de inkább idegesen, mint jókedvűen. – Fiam, huszonhat éves vagy, nem hiszem el, hogy még mindig bedőlsz ilyen meséknek.
Jakab letette a dobozt az asztalra. – Anya, kérlek! Csak egyszer próbáld meg elhinni, hogy valami jó is történhet velünk! Nem mindig kell mindentől félni.
A szavak úgy csaptak arcon, mint egy hideg zuhany. Tudtam, hogy igaza van: mióta László meghalt, minden örömöt gyanakvással fogadtam. Féltem újra bízni az életben. Féltem attól, hogy ha egyszer mégis boldog lennék, azt is elveszíteném.
Jakab kinyitotta a dobozt. Egy régi zsebóra volt benne, aranyszínű lánccal. Az óra hátuljába egy név volt gravírozva: „Remény”.
– Nézd meg! – suttogta Jakab. – Az öreg azt mondta, ha együtt nézzük meg az órát és kívánunk valamit, valóra válik.
Nevetnem kellett volna, de valami furcsa érzés szorította össze a torkomat. Talán a fiam hite volt az, ami megrendített. Talán az emlékek súlya. Vagy csak az a végtelen fáradtság, amit nyolc év magány hordoz magában.
– Mit akarsz kívánni? – kérdeztem halkan.
Jakab rám nézett. – Azt, hogy újra mosolyogj. Hogy ne csak túléljünk minden napot, hanem éljünk is.
A könnyeim hirtelen törtek elő. Nem tudtam visszatartani őket. Jakab átölelt.
– Anya… nem akarom látni, hogy minden nap csak árnyéka vagy önmagadnak. Én is elvesztettem apát… de nekem te vagy mindenem.
Aznap este először beszélgettünk igazán őszintén Lászlóról. Arról, hogy mennyire hiányzik mindkettőnknek. Hogy mennyire félek attól, hogy ha újra boldog leszek, akkor elárulom az emlékét. Hogy mennyire nehéz elengedni a múltat.
Jakab türelmesen hallgatott. Néha csak annyit mondott: – Értem… vagy – Sajnálom…
Aztán együtt fogtuk meg az órát. Becsuktam a szemem és kívántam valamit: bárcsak újra tudnék hinni abban, hogy lehet még jó az élet.
Másnap reggel valami megváltozott bennem. Nem lett könnyebb minden – de mintha egy kicsit világosabb lett volna a konyhában reggelente. Mintha Jakab mosolya is ragyogóbb lett volna.
A családi feszültségek persze nem oldódtak meg egy csapásra. Anyósom – Marika néni – még mindig minden vasárnap felhívott és számonkérte rajtam, miért nem járok többet templomba, miért nem főzök töltött káposztát Jakabnak úgy, ahogy László szerette. A testvérem, Klári pedig folyton azt mondogatta: „Zsófi, ideje lenne már továbblépni!”
De én nem tudtam csak úgy továbblépni. Minden nap küzdelem volt: reggelente felkelni, dolgozni menni a könyvtárba, hazajönni egy üres lakásba… vagy legalábbis annak érezni azt.
Egyik este Jakab később jött haza. Aggódtam érte – mindig aggódtam –, de most valahogy más volt ez az aggodalom. Már nem bénított meg teljesen; inkább csendes háttérzaj lett.
Amikor belépett az ajtón, láttam rajta valamit: reményt? Boldogságot? Vagy csak azt a makacs hitet, amit sosem értettem benne?
– Anya… találkoztam valakivel – mondta halkan.
Megállt bennem az ütő. Féltékenység? Félelem? Vagy csak az anyai ösztön? Nem tudtam eldönteni.
– Ki ő? – kérdeztem végül.
– Dóra. Együtt dolgozunk egy projekten az egyetemen… Szerintem tetszem neki.
Elmosolyodtam – először őszintén hosszú idő után.
– Akkor hívd át vacsorára! – mondtam hirtelen felbátorodva.
Jakab meglepődött, de örült is neki.
Aznap este elővettem László kedvenc receptjét: paprikás krumplit főztem kolbásszal és savanyú uborkával. Amikor Dóra belépett hozzánk pár nappal később, láttam rajta ugyanazt a bizonytalanságot és reményteli várakozást, amit magamban is éreztem.
A vacsora alatt sokat nevettünk. Dóra kedves volt és figyelmes; láttam rajta, hogy szereti Jakabot. És akkor rájöttem: talán tényleg lehet még csoda az életben. Talán nem kell örökké félni attól, hogy elveszítek mindent.
Azóta minden este megnézem azt a zsebórát. Nem hiszem már szó szerint a csodákat – de hiszek abban, hogy néha elég csak nyitottnak lenni rájuk.
Most itt ülök az ablakban egy esős budapesti estén és azon gondolkodom: vajon tényleg lehet-e örökké tartó csoda? Vagy csak annyi kell hozzá, hogy végre merjünk újra hinni benne?
Ti mit gondoltok? Lehet újrakezdeni nyolc év gyász után? Vagy csak áltatjuk magunkat a reménnyel?