„Ha nem tudsz rendet tartani, csomagolj és menj” – Egy napom Milánnal, egy életem önmagammal

– Már megint itt hagytad a bögrét az asztalon, Zsuzsa! – Milán hangja élesen hasít bele a reggel csendjébe, mintha egy pohár törne össze a padlón. A konyha ablakán beszűrődő napfényben állok, kezemben egy félig üres kávésbögre, és érzem, ahogy a gyomrom összerándul. Minden reggel így kezdődik. Minden reggel ugyanaz a mondat, ugyanaz a vád.

– Ne haragudj, mindjárt elmosom – motyogom halkan, de már tudom, hogy hiába. Milán nem csak azt akarja, hogy elmosogassak. Ő azt akarja, hogy minden pillanatban tökéletes rend legyen. Hogy ne legyenek morzsák az asztalon, hogy a cipők katonás sorban álljanak az előszobában, hogy a törölközők pontosan egyforma hosszúságban lógjanak a fürdőben. És én… én már nem tudom, hol végződöm én, és hol kezdődik az ő akarata.

– Ha nem tudsz rendet tartani, csomagolj és menj! – mondja most is, mint már annyiszor az elmúlt években. A hangja nem kiabál, de minden szava pengeéles. A szívem összeszorul. Vajon tényleg ennyire egyszerű lenne? Csak összepakolni és elmenni? Hová mennék? Mit mondanék anyámnak? Mit mondanék a lányunknak, Annának?

Anna még alszik. Tizenhárom éves, most kezd kamaszodni. Néha látom rajta, hogy ő is feszeng ebben a házban. Ha véletlenül leejt valamit, vagy nem hajtja össze tökéletesen a ruháit, Milán rá is rászól. Én ilyenkor próbálok közéjük állni.

– Milán, hagyd már! Gyerek még! – szoktam mondani.

– Ha most nem tanulja meg, később sem fogja – feleli ilyenkor Milán szikáran.

Azt hiszem, valahol igaza van. De nem így kellene tanítani. Nem félelemmel.

A nap folytatódik. Munka után hazajövök, és már az előszobában érzem a feszültséget. Milán otthonról dolgozik mostanában. A nappaliban ül, laptop előtt, de fél szemmel mindig figyel. Ha leteszem a táskámat a kanapéra – máris szóvá teszi.

– Zsuzsa, hányszor mondtam már, hogy a táskát ne oda tedd?

– Bocsánat – mondom újra.

A bocsánatkérések lassan kiüresednek bennem. Már nem jelent semmit kimondani őket. Csak egy reflex lett belőle.

Este vacsora közben Anna halkan megszólal:

– Anya… miért vagy mindig ilyen feszült?

Ránézek. A szemében aggodalom van. Szeretném azt mondani neki: „Mert apád sosem elégedett semmivel.” De nem mondhatom ezt egy gyereknek. Nem akarom őt is belerántani ebbe.

– Csak fáradt vagyok – hazudom.

Milán rám néz az asztal fölött.

– Ha mindenki rendet tartana maga után, nem lenne ennyi feszültség – jegyzi meg szárazon.

Anna lesüti a szemét. Én is.

Éjszaka sokáig forgolódom az ágyban. Milán már alszik mellettem, egyenletesen lélegzik. Én viszont csak bámulom a plafont. Eszembe jutnak azok az évek, amikor még szerelmesek voltunk. Amikor még együtt nevettünk azon, ha kiborult valami vagy ha elfelejtettünk bevásárolni. Mikor lett ebből szabályokkal teli börtön?

Anyám gyakran mondja: „Zsuzsa, minden házasságban vannak nehézségek.” De vajon minden házasságban ilyen nehéz lélegezni?

Másnap reggel újra kezdődik minden elölről. A bögre az asztalon marad – szándékosan vagy véletlenül? Már magam sem tudom. Talán csak tesztelem magam: meddig bírom még?

Milán most nem szól semmit. Csak néz rám hosszan. Ebben a pillanatban érzem: valami eltört bennem. Nem akarok többé bocsánatot kérni azért, aki vagyok.

Délután Anna odajön hozzám tanulás után.

– Anya… te boldog vagy?

A kérdés úgy vág belém, mint egy kés. Nem tudok válaszolni neki. Csak átölelem.

Este leülök Milánnal beszélgetni.

– Milán… én nem bírom így tovább – mondom halkan.

Felnéz rám a telefonjából.

– Mire gondolsz?

– Arra, hogy nem akarok minden nap attól félni, hogy hibázok. Hogy elveszítem magam ebben a sok szabályban.

Sokáig hallgatunk mindketten.

– Szeretsz még? – kérdezi végül Milán csendesen.

Nem tudok rögtön válaszolni.

– Szeretlek… de már nem tudom, elég-e ez ahhoz, hogy boldog legyek veled.

Aznap este külön alszunk. Anna bejön hozzám éjjel.

– Anya… minden rendben lesz?

– Nem tudom kicsim… de most először érzem úgy, hogy végre őszinte voltam magammal.

Vajon tényleg elég lehet a szeretet ahhoz, hogy túléljük egymást? Vagy néha jobb elengedni mindent – még azt is, amit annyira féltünk elveszíteni?