A férjem kettős élete – Egy magyar feleség vallomása

– Már megint nem jöttél haza, Zoli – mondtam halkan, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a telefonom kijelzőjét bámultam. A hangom remegett, de próbáltam uralkodni magamon. A konyhában félhomály volt, csak a hajnali fény szűrődött be a panel ablakán. Zoli állt velem szemben, fáradt arccal, a kabátját még le sem vette.

– Ne kezdjük most ezt, Éva – sóhajtott. – Ügyelet volt a kórházban. Tudod, milyen ez.

– Ügyelet? – kérdeztem gúnyosan. – Akkor miért érzem rajtad idegen parfüm illatát? És miért láttam tegnap este, hogy a Messengeredről töröltél minden üzenetet?

Zoli elfordította a fejét. A csend közöttünk olyan sűrű volt, hogy szinte tapintani lehetett. A szívem hevesen vert, de nem sírtam. Már hónapok óta nem tudtam sírni.

Kilenc éve vagyunk házasok. Együtt vettük fel a lakáshitelt, együtt neveltük fel a lányunkat, Annát, aki most negyedikes az iskolában. Reggelente együtt ittuk a kávét, vagy legalábbis én főztem neki – de már fél éve csak magamnak töltök. Zoli mindig siet valahová: „még be kell mennem a rendelőbe”, „elcsúszott egy műtét”, „este megbeszélés”. Aztán egyre gyakrabban jött haza hajnalban vagy egyáltalán nem.

Az első jeleket elhessegettem magamtól. „Biztos csak túlterhelt.” „Majd elmúlik.” De aztán már nem tudtam nem észrevenni: sosem hagyja elől a telefonját, a ruháit külön mossa, és egyre többször kapom rajta, hogy titokban ír valakinek.

Egyik este, amikor Zoli zuhanyzott, megpróbáltam belenézni a telefonjába. Régen ismertem a jelszavát – most már más volt. „Miért kell titkolóznia?” – kérdeztem magamtól újra és újra.

Aztán egy nap elhatároztam: ha ő nem mondja el az igazat, majd én kiderítem. Felhívtam az öccsét, Gábort.

– Szia Gábor, bocsánat a zavarásért… Csak azt akartam kérdezni, hogy tegnap tényleg együtt voltatok Zolival?

Gábor hallgatott pár másodpercig.

– Éva… Nem akarok belekeveredni… – kezdte bizonytalanul.

– Kérlek! Csak az igazat mondjad! – szinte könyörögtem.

– Nem volt nálam… Sajnálom. Nem tudom tovább takargatni őt előtted.

A gyomrom összeszorult. Tudtam, hogy most jön az igazság.

– Van valakije? – kérdeztem remegő hangon.

– Ennél bonyolultabb… Éva… Zolinak van egy másik családja is. Egy nővel él együtt Újpesten… és van egy kisfia is tőle.

A világ megállt körülöttem. A panelházak ablakai sötétek voltak odakint, csak néhány autó zúgott el az utcán. Éreztem, ahogy minden eddigi bizalmam darabokra hullik.

– Mióta? – suttogtam.

– Három éve… – felelte Gábor halkan. – Sajnálom, Éva.

Letettem a telefont. Percekig csak ültem mozdulatlanul. Anna bent aludt a szobájában, fogalma sem volt róla, hogy az apja egész életünket hazugságban tartotta.

Aznap este Zoli hazajött. Próbált úgy viselkedni, mintha minden rendben lenne: leült vacsorázni, megkérdezte Annától, milyen volt az iskolában. Én csak néztem őt: ezt az embert szerettem valaha? Vagy csak azt hittem róla, hogy ismerem?

Vacsora után Annát elküldtem fürdeni.

– Zoli – mondtam halkan –, beszélnünk kell.

Láttam rajta, hogy megijed.

– Tudok mindenről – folytattam. – Tudom az Újpesti lakásról. Tudom a kisfiúról is.

Zoli arca elsápadt. Először tagadni próbált, aztán csak ült némán.

– Miért? – kérdeztem végül. – Miért csináltad ezt velünk?

– Nem akartalak bántani… Nem így terveztem… De amikor megtudtam, hogy Ági terhes lett… Nem tudtam nemet mondani neki… És közben téged sem akartalak elveszíteni… Anna miatt főleg…

– Hazudtál nekünk három évig! – kiáltottam rá végül. – Minden nap!

Anna ekkor jelent meg az ajtóban: nagy szemekkel nézett ránk.

– Anya… Miért kiabálsz?

Gyorsan letöröltem a könnyeimet.

– Semmi baj kicsim, csak felnőtt dolgokról beszélgetünk…

Aznap éjjel alig aludtam valamit. Másnap reggel Zoli már nem volt otthon; csak egy cetlit hagyott: „Beszélnünk kell majd nyugodtan.” De én már eldöntöttem: nem akarok többé hazugságban élni.

A következő hetekben mindenki beleszólt az életembe: anyám szerint „egy férfi ilyen”, apám azt mondta: „gondolj Annára”. A barátnőim fele azt tanácsolta: „bocsáss meg”, másik fele: „rúgd ki”. A munkahelyemen is mindenki látta rajtam a változást; még a főnököm is megkérdezte egyszer: „Minden rendben otthon?”

De ki tudná ezt rendbe hozni? Hogyan lehet megbocsátani azt, hogy valaki kettős életet él melletted? Hogy minden közös pillanatot beárnyékol egy másik család létezése?

Végül ügyvédhez fordultam. Zoli próbált könyörögni: „Éva, ne csináld ezt! Gondolj Annára!” De én már nem hittem neki semmit.

A válás hosszú és fájdalmas volt. Anna sokat sírt; próbáltam neki mindent elmagyarázni úgy, hogy ne gyűlölje az apját – de hogyan lehet ezt jól csinálni?

A legrosszabbak a hétvégék voltak: amikor Anna elment Zolival „az új családhoz”. Ilyenkor órákig ültem egyedül a lakásban; néztem a régi fényképeket és azon gondolkodtam: hol rontottam el? Miért nem vettem észre korábban? Lehetett volna másképp?

Az idő telt; lassan megtanultam újra hinni magamban. Elmentem pszichológushoz; új barátokat szereztem; elkezdtem futni reggelente a Margitszigeten. Anna is kezdett megbékélni; már nem sírt esténként az apja miatt.

A családom még mindig furcsán néz rám: „egyedülálló anya” lettem harmincnyolc évesen egy budapesti panelban. De már nem szégyellem magam. Inkább büszke vagyok arra, hogy kiálltam magamért és a lányomért.

Néha még találkozom Zolival az utcán vagy az iskolai ünnepségeken; ilyenkor csak biccentünk egymásnak. Már nincs bennem harag – csak egyfajta szomorúság és megkönnyebbülés.

Most már tudom: nem én vagyok hibás azért, hogy valaki hazudott nekem éveken át. És ha újra kezdhetném? Talán hamarabb kiállnék magamért.

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy tényleg jobb új életet kezdeni még akkor is, ha fáj?