Egy anya összetört szíve: Fiam sírkövének eltűnése és a falu titkai

– Hová tűnt? – suttogtam magam elé, miközben a temetőben álltam, a harmatos fűben, ahol tegnap még ott volt a fiam sírköve. A reggeli napfény ridegen csillant meg a földön, ahol most csak egy üres folt maradt. A szívem vadul vert, a kezem remegett. Nem értettem. Hogy történhetett ez meg velem? Miért pont velem?

A nevem Tóth Julianna. Tizenkét éve temettem el az egyetlen fiamat, Kristófot. Egy autóbaleset vitte el tőlem, amikor még csak tizenhét éves volt. Azóta minden napom gyászban telt, de egyetlen dolog tartotta bennem a lelket: hogy egyszer méltó emléket állíthatok neki. Évekig dolgoztam a pékségben hajnalonként, takarítottam az iskolában, és minden forintot félretettem. Tavaly végre sikerült: egy gyönyörű márvány sírkövet rendeltem, rajta Kristóf fényképével és egy idézettel, amit ő szeretett.

Most pedig eltűnt. Mintha soha nem is lett volna ott.

A temető gondnoka, Bognár Laci bácsi csak a fejét csóválta.
– Julianna, én tegnap este még láttam… Esküszöm az unokáimra! Ki tenne ilyet?

Nem tudtam válaszolni. A faluban mindenki ismer mindenkit – vagy legalábbis azt hittem. Hazafelé menet a szomszédasszonyom, Kati néni megállított.
– Mi történt, Juli? Olyan sápadt vagy, mint a fal.
– Ellopták Kristóf sírkövét – mondtam halkan.
Kati néni keze a szájához kapott.
– Jézus Mária! Ki képes ilyesmire?

Ez volt az első kérdés, ami mindenkiben felmerült. De ahogy teltek a napok, és semmi nyom nem került elő, egyre több pletyka kezdett terjedni. Valaki azt mondta, hogy a temetőben éjszaka furcsa fényeket látott. Mások szerint valaki pénzért adta el a sírkövet valami budapesti kereskedőnek.

Nem tudtam nyugodni. Minden este végigjártam a falut, bekopogtam azokhoz is, akikkel évek óta nem beszéltem. A legtöbben sajnálkoztak, de voltak, akik zavartan lesütötték a szemüket. Egyik este, amikor már majdnem feladtam, a kocsmából kilépve hallottam meg két férfi beszélgetését.
– …mondom neked, nem kellett volna belekeveredni ebbe az egészbe. Juli néni összetörik…
– Csend legyen már! Ha megtudja valaki…

A hangok elhalkultak, de én ott álltam az árnyékban, és éreztem: valami nagyon nincs rendben ebben a faluban.

Másnap reggel elmentem a polgármesterhez, Varga Zoltánhoz.
– Zoltán, segítsen! Valaki tud valamit. Nem lehet csak úgy eltüntetni egy sírkövet!
A polgármester sóhajtott.
– Julianna, higgye el, mindent megteszünk… De maga is tudja: itt mindenki hallgat. Senki nem akar bajt magának.

Dühös lettem. Hát ennyit ér Kristóf emléke? Ennyit ér egy anya fájdalma?

Aznap este váratlanul becsöngetett hozzám Farkas Gábor, Kristóf gyerekkori barátja. Régen sokat járt hozzánk, de mióta Kristóf meghalt, alig láttam.
– Juli néni… beszélnünk kell – mondta zavartan.
Leültünk a konyhában. Gábor keze remegett.
– Én… én tudom, mi történt a sírkővel.
A szívem kihagyott egy ütemet.
– Mondd el! – kérleltem.
Gábor könnyeivel küszködve mesélte el: néhány helyi férfi – köztük az én sógorom is – pénzszűkében voltak. Valaki szólt nekik, hogy Budapesten jó pénzt adnak a márványért. Egy éjszaka ellopták a sírkövet és eladták. A pénzen elosztoztak.
– Nem akartam… De féltem szólni. Tudom, mennyit jelentett magának…

A világ összeomlott bennem. A saját családom árult el? Azok az emberek, akikkel együtt nőttem fel? Akikkel együtt ünnepeltük Kristóf első lépéseit?

Másnap szembesítettem a sógoromat. Először tagadott, majd amikor látta a könnyeket az arcomon, megtört.
– Sajnálom, Juli… Nem gondoltuk át… Nagyon kellett a pénz…

A falu megdöbbent. Sokan mellém álltak – mások inkább elfordultak tőlem. A polgármester végül segített: közösen új sírkövet állítottunk Kristófnak. De semmi sem volt már olyan, mint régen.

Azóta is gyakran kijárok Kristóf sírjához. Néha úgy érzem, mintha ott ülne mellettem és hallgatna. Megbocsátani nem tudok – de próbálok tovább élni.

Vajon meddig képes elmenni az ember a pénzért? És meddig tart ki egy anya szeretete azok között is, akik összetörték a szívét? Várom a gondolataitokat…