Káosz a konyhában: Egy nap, amikor minden felborult – és én is

– Már megint nincs rend a konyhában! – csattant fel Gábor, ahogy belépett a lakásba, és ledobta a táskáját a cipős szekrény mellé. A hangja olyan élesen hasított végig a panelház csendjén, hogy még a szomszéd kutya is abbahagyta a csaholást. Én épp a mosogatógép előtt álltam, kezemben egy csorba bögrével, és próbáltam eldönteni, hogy sírjak vagy inkább csak elengedjem az egészet.

– Szerinted magától lesz rend? – kérdeztem halkan, de Gábor már a nappaliban volt, és a tévét kapcsolgatta. A két gyerek, Dóri és Marci, az asztalnál ültek, egyikük a matek házit írta, másikuk a telefont nyomkodta. Senki sem nézett rám.

A napom úgy telt el, mint minden másik: reggel hatkor keltem, szendvicset csomagoltam mindenkinek, Dórit elkísértem az iskolába, Marcit a bölcsibe vittem. Utána boltba mentem, cipekedtem, főztem, mostam, porszívóztam. Délutánra már csak egy kávéval bírtam életben tartani magam. És most itt álltam, miközben Gábor úgy viselkedett, mintha mindez nem is létezne.

– Anyu, hol van a tiszta pólóm? – kiáltott be Marci.

– A szekrényedben! – válaszoltam fáradtan.

– Nem találom! – jött vissza azonnal.

– Majd segítek – sóhajtottam.

De nem mentem. Csak álltam ott, és néztem magam előtt a morzsákat a konyhapulton. Vajon tényleg ennyit érek? Egy láthatatlan gép vagyok ebben a lakásban?

Este Gábor odajött hozzám. – Miért vagy ilyen morcos? – kérdezte.

– Fáradt vagyok. Elegem van abból, hogy mindent nekem kell csinálnom. Senki sem segít. Senki sem veszi észre.

– Ugyan már! Én dolgozom egész nap! – vágta rá.

– És én? Az nem munka? – kérdeztem vissza remegő hangon.

Gábor csak legyintett. – Ne kezdjük ezt megint!

Aznap éjjel alig aludtam. Forgolódtam az ágyban, hallgattam Gábor horkolását. Arra gondoltam: ha holnap nem csinálok semmit, vajon mi történik? Vajon észrevennék végre?

Reggel nem keltem fel időben. Nem készítettem reggelit. Nem pakoltam uzsonnát. Csak feküdtem az ágyban, és hallgattam, ahogy Gábor idegesen keresgéli a zokniját.

– Zsuzsa! Hol van a kulcsom? Hol van a kávém? – kiabált.

– Nem tudom – feleltem halkan.

A gyerekek is tanácstalanul álltak az előszobában.

– Anyu, miért nem csinálsz reggelit?

– Ma mindenki megcsinálja magának – mondtam.

Gábor dühösen becsapta maga mögött az ajtót. A gyerekek morogtak, de végül összedobtak maguknak egy kakaót és egy vajas kenyeret.

A lakásban egyre nagyobb lett a rendetlenség. A mosatlan edények tornyosultak a mosogatóban. A szennyes ruhák kupacokban hevertek. A hűtőben csak egy doboz tej és egy fél párizsi árválkodott.

Délután Dóri sírva jött haza az iskolából.

– Mindenki csúfolt, mert foltos volt a pólóm! Miért nem mostad ki?

– Próbáltam elmagyarázni neki: – Drágám, anya is elfárad néha. Nem tudok mindent egyedül csinálni.

Este Gábor hazajött. Amint belépett, megállt az előszobában.

– Mi ez a bűz? Mi ez a kupi? Zsuzsa!

– Ez az élet nélkülem – mondtam csendesen.

– Ne hülyéskedj már! – fakadt ki. – Ez nem normális!

– Nem normális az sem, hogy mindent nekem kell csinálnom! – kiabáltam vissza könnyes szemmel. – Nem vagyok robot! Nem vagyok láthatatlan!

Gábor először csak nézett rám döbbenten. Aztán leült az asztalhoz és fejét fogta.

– Észre sem vettem…

A gyerekek is csendben ültek mellettünk. Marci odabújt hozzám.

– Sajnálom, anyu…

Aznap este együtt mosogattunk el. Gábor kiporszívózott, Dóri összepakolta a játékokat Marcival. Nem volt tökéletes minden, de legalább együtt csináltuk.

Másnap reggel Gábor korábban kelt fel. Meglepődve láttam: szendvicset készített mindenkinek.

– Próbálkozom – mondta zavartan.

Megöleltem őt. Tudtam: hosszú út lesz még ez nekünk. De legalább elindultunk rajta.

Most itt ülök este a kanapén, és azon gondolkodom: vajon hány magyar nő érzi magát ugyanígy? Hányan vagyunk láthatatlanok otthon? És mikor lesz végre természetes az, hogy a család minden tagja kiveszi a részét?

Ti mit gondoltok erről? Nálatok ki végzi otthon a házimunkát? Volt már olyan napotok, amikor egyszerűen nem bírtátok tovább?