Mindent feladtam anyámért – de ki fogja érteni az én áldozatomat?

– Nem hiszem el, hogy ezt mondod, Gabi! – csattantam fel, miközben a konyhaasztalra csaptam a kezem. – Te tényleg azt gondolod, hogy én ezt magamnak csinálom? Hogy élvezem, hogy minden napomat anyánk mellett töltöm, miközben ti csak néha benéztek?

Gabi a szék támlájára hajtotta a fejét, és nagyot sóhajtott. – Nem erről van szó, Ildikó. De néha úgy beszélsz, mintha te lennél az egyetlen, akinek nehéz. Nekünk is megvan a magunk baja.

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Én vagyok az egyetlen? Tényleg így látnak? Hogy csak panaszkodom, miközben ők élik tovább az életüket?

Pedig amikor tavaly ősszel anyám stroke-ot kapott, nem volt kérdés számomra, mit kell tennem. Felmondtam a könyvelői állásomat a belvárosi irodában – ahol végre kezdtem megbecsülést szerezni –, összepakoltam a kis albérletemet a XIII. kerületben, és visszaköltöztem a régi panelba Kispestre. Anyámnak szüksége volt rám. A nővér azt mondta: „Ha nincs valaki mellette állandóan, nem fog felépülni.” Hát ki más lett volna az a valaki, ha nem én?

Az első hónapokban mindenki hősként kezelt. Gabi és a bátyám, Zsolt is gyakran telefonáltak, hoztak ebédet, néha elvitték anyát sétálni. De ahogy telt az idő, egyre ritkábban jelentkeztek. Aztán már csak én maradtam.

Anyám reggelente sírva ébredt. – Ildikó, nem akarok terhedre lenni – mondogatta. – Menj vissza dolgozni, élj te is! De hogyan hagyhattam volna magára? A fürdőszobába is alig tudott kimenni egyedül.

A napjaim egyhangúvá váltak: gyógyszerek adagolása, tornáztatás, főzés, mosás, orvoshoz rohangálás. Néha úgy éreztem magam, mint egy árnyék: mintha már nem is lennék önmagam. A barátaim eltűntek – ki akarna találkozni egy örökké fáradt nővel, aki csak arról tud beszélni, mennyire nehéz minden?

Egyik este Zsolt beállított egy üveg borral. – Ildi, beszélnünk kell – mondta komoran. – Szerintem túlzásba viszed ezt az egészet. Anyu már jobban van. Miért nem keresel újra munkát? Nem lehet örökké így élni.

Felnevettem – keserűen. – Te tudod, hányszor esett el múlt héten? Hányszor sírt utánam éjjel? Szerinted ez csak hiszti?

Zsolt vállat vont. – Mindannyiunknak vannak gondjai. Nekem is ott a család, Gabinak is a gyerekek… Nem várhatod el tőlünk, hogy mindent félretegyünk.

Akkor értettem meg: ők sosem fogják igazán átérezni ezt az egészet. Nekik megmaradt az életük – nekem csak anyám maradt.

Egyik reggel anyám rám nézett a reggeli kakaója fölött: – Ildikó, miért vagy mindig ilyen szomorú? Nem akarom, hogy miattam szenvedj.

Nem tudtam mit mondani. Hogy mondjam el neki: már nem tudom, ki vagyok nélküle? Hogy minden nap attól félek, ha egyszer elmegy, teljesen üres marad az életem?

Aztán jött a karácsony. Gabiék és Zsolték is eljöttek – de csak pár órára. Mindenki sietett vissza a saját családjához. Én maradtam anyámmal a fa alatt, hallgattuk a régi slágereket a rádióból.

– Emlékszel, mikor gyerekek voltatok? – kérdezte anyám halkan. – Mindig együtt voltunk ilyenkor.

Bólintottam. De most már csak ketten vagyunk.

Azóta is minden nap ugyanaz: gondoskodás, csendes magány, néha egy-egy telefonhívás Gabitól vagy Zsolttól – de mindig ugyanazzal zárják: „Tarts ki!”

Néha azon kapom magam: irigylem őket. Irigylem a szabadságukat, a saját életüket. Aztán bűntudatom lesz emiatt.

Nem szeretek „áldozatnak” nevezni magam. Az olyan mártíros szó. De az igazság az: mindent odaadtam anyámért – időt, karriert, barátokat, magánéletet. És most azt hallom: „Túlzásba viszed.”

Vajon tényleg túl sokat várok el? Vagy csak senki sem érti igazán, mit jelent mindent feladni valakiért?

Ti mit tennétek az én helyemben? Hol van a határ önzetlenség és önfeladás között?