Amikor abbahagytam a lábam borotválását: Egy harc az elfogadásért egy magyar családban

– Veronika, ezt most komolyan gondolod? – anyám hangja remegett a düh és a döbbenet között, miközben a vasárnapi ebédnél ültem a családi asztalnál. A szoknyám alól kilátszó szőrszálak mintha mindegyikük szemébe világítottak volna. Apám csak hallgatott, de a tekintete mindent elárult: szégyen, értetlenség, talán egy kis félelem is.

Nem volt könnyű kimondani: – Igen, anya. Nem akarom többé borotválni a lábam. Elegem van abból, hogy mindig mások elvárásai szerint kell élnem.

A húgom, Dóri, csak forgatta a szemét. – Ez most valami új divat? Vagy csak lusta vagy?

Azt hittem, hogy a családom legalább megpróbál majd megérteni. De helyette mindenki egyszerre kezdett beszélni, mintha egy bírósági tárgyalás közepén lennék. Anyám arról papolt, hogy „egy rendes nő így nem jelenik meg az emberek előtt”, apám pedig halkan hozzátette: „Azért gondolj majd arra is, hogy mit szólnak a kollégáid.”

A munkahelyemen sem volt könnyebb. A tanári szobában, ahol magyar irodalmat tanítok egy budapesti gimnáziumban, kolléganőm, Judit odasúgta: – Veronika, minden rendben? Csak mert… hát, tudod… – és jelentőségteljesen a lábamra nézett. A diákok között is gyorsan elterjedt a hír. Egyik nap az egyik tizenhat éves fiú hangosan megjegyezte: – Tanárnő, maga feminista vagy csak elfelejtett borotválkozni?

Hazafelé menet a villamoson éreztem magamon az emberek pillantásait. Egy idős néni még meg is jegyezte: – Bezzeg az én időmben ilyet nem lehetett volna! – mintha valami bűnt követtem volna el.

Az első hetek pokoliak voltak. Minden reggel küzdöttem magammal: felvegyek-e szoknyát vagy hosszúnadrágot? Megéri-e ez az egész? De valahányszor visszagondoltam arra, mennyire fárasztó volt mindig megfelelni másoknak – a reklámoknak, az anyámnak, a barátaimnak –, újra és újra megerősödtem.

Egy este Dóri bejött hozzám a szobámba. – Figyelj, Vero… Nem értem ezt az egészet. De ha neked így jó, akkor csináld. Csak ne várd el, hogy mindenki elfogadja.

– Nem várom el – válaszoltam halkan. – Csak azt szeretném, ha legalább ti nem bántanátok miatta.

A barátaim közül is többen elfordultak tőlem. Réka például egyszerűen letiltott minden közösségi oldalon, miután feltöltöttem egy képet magamról rövid szoknyában. „Ez undorító” – írta utoljára.

De voltak meglepetések is. Egyik este egy régi osztálytársam, Gabi rám írt: „Bátor vagy. Én is utálom borotválni magam, de sosem mertem abbahagyni.” Hosszú beszélgetés lett belőle, és rájöttem: nem vagyok egyedül.

A családi ebédek továbbra is feszültek voltak. Anyám minden alkalommal megpróbált rávenni, hogy „legalább ünnepekkor” borotváljam le magam. Apám egyszer félrehívott: – Tudod, Veronika, én csak azt szeretném, ha boldog lennél. De félek, hogy ezzel csak magadnak ártasz.

– Apa, nekem ez a boldogság része – mondtam neki könnyeimmel küszködve. – Hogy végre önmagam lehetek.

A legnehezebb pillanat akkor jött el, amikor egy iskolai rendezvényen az igazgatónő félrehívott: – Veronika, tudod jól, hogy nálunk fontos a példamutatás. Nem akarom megmondani, mit csinálj otthon, de kérlek, gondold át, milyen üzenetet közvetítesz a diákoknak.

Hazamentem és órákig sírtam. Vajon tényleg rossz példát mutatok? Vagy csak túl kényelmetlen vagyok másoknak?

Az idő múlásával azonban egyre erősebb lettem. Megtanultam nem szégyellni magam a villamoson sem, és már nem húztam le a fejemet az utcán. Egy nap anyám váratlanul azt mondta: – Tudod mit? Ha neked így jó… Én már nem értem ezt a világot.

Mosolyogtam. Talán sosem fogják teljesen elfogadni a döntésemet. De már nem is várom el tőlük.

Most itt ülök az ablakomban, nézem a budapesti éjszakát és azon gondolkodom: Vajon tényleg ennyire nehéz elfogadni valakit úgy, ahogy van? Vagy csak félünk attól, ami más?

Ti mit gondoltok? Megéri küzdeni önmagunkért akkor is, ha mindenki más ellenünk van?