A lányom, aki nem az én lányom – Egy magyar család titka

– Nem bírom tovább, Gábor! – kiáltottam, miközben remegő kézzel csaptam le a fényképalbumot az asztalra. – Nézz rá, kérlek! Nézz rá, és mondd meg, hogy ő tényleg a mi lányunk!

Gábor döbbenten nézett rám, mintha pofon vágtam volna. Az arca elfehéredett, szemei ide-oda cikáztak köztem és a fényképek között. A nappali sarkában ott ült Anna, a tizenhat éves lányunk, fejhallgatóval a fején, de tudtam, hogy mindent hall.

– Már megint kezded? – suttogta Gábor fojtott hangon. – Hányszor kell még elmondanom, hogy Anna a mi gyerekünk? Hogy lehet ilyet mondani egy anya?

– Egy anya? – visszhangoztam keserűen. – Egy anya érzi a gyermekét. És én… én már hónapok óta érzem, hogy valami nincs rendben. Nézd csak meg! Neked barna szemed van, nekem is. Annának zöld. Neked hullámos hajad van, nekem is. Neki egyenes, szinte fekete. És a magassága… Gábor, ő már most magasabb nálad!

Gábor idegesen felállt, az ablakhoz lépett és kinézett a panelházak közé. Lent egy idős néni húzta maga után a bevásárlókocsit, a játszótéren gyerekek futkostak. Minden olyan hétköznapi volt odakint, miközben nálunk bent minden darabokra hullott.

– Ez Magyarország, Zsuzsa – mondta végül halkan. – Itt mindenki másmilyen. Lehet, hogy valamelyik dédszülőnktől örökölte.

– Nem! – csattantam fel. – Anyámék is barnák, apádék is. A családfánkban nincs sehol ilyen zöld szem vagy fekete haj! És… – elcsuklott a hangom – …és néha úgy érzem, mintha nem is engem hívna anyának. Mintha csak megszokásból mondaná.

Anna ekkor levette a fejhallgatót és odaszólt:

– Anya, most tényleg erről kell beszélni? Megint?

– Igen! – fordultam felé kétségbeesetten. – Anna, te soha nem érezted úgy, hogy… hogy nem tartozol ide?

A lányom arca elkomorult.

– Néha igen – mondta halkan. – De azt hittem, ez csak kamaszkor.

Gábor visszafordult az ablakból.

– Elég legyen! – szólt rám dühösen. – Nem fogod tönkretenni ezt a családot a hülye gyanakvásoddal!

– Akkor csináljunk DNS-tesztet! – vágtam rá. – Egy hét alatt kiderül az igazság!

Gábor ökölbe szorította a kezét.

– Ha ezt megteszed, soha nem bocsátom meg neked.

Csend lett. Anna felállt és kiment a szobából. Hallottam, ahogy becsapja maga mögött az ajtót.

Aznap este nem aludtam. A plafont bámultam és vissza-visszapörgettem az emlékeket: a szülés napját a Szent Imre Kórházban, azt a kaotikus reggelt, amikor két másik anyuka is egyszerre szült velem egy kórteremben. A nővérek siettek, babák sírtak mindenhol… Vajon lehetett ott valami keveredés?

Másnap reggel Gábor szó nélkül ment el dolgozni. Anna is korán indult iskolába. Egyedül maradtam a lakásban, csak a hűtő zúgása hallatszott.

Elhatároztam: utánajárok. Felhívtam a kórházat. A nővér kedves volt, de semmit sem tudott mondani tizenhat év távlatából.

– Asszonyom, ilyen cseréről soha nem hallottunk – mondta türelmetlenül. – Ez nem Amerika, itt minden baba karszalagot kapott.

De én nem nyugodtam bele. Elmentem anyámhoz tanácsért.

– Zsuzsikám – simogatta meg a kezem –, te mindig mindent túlaggódsz. Anna a te lányod! Emlékszem, amikor először hoztad haza… olyan büszke voltál!

– De anya… ha mégsem? Ha valami történt?

Anyám sóhajtott.

– Akkor is te vagy az anyja. Te nevelted fel.

Hazafelé menet találkoztam Marikával, Anna régi óvónőjével.

– Jaj, Zsuzsa! Hogy nőtt ez a lány! Mindig is különleges volt… emlékszel, mennyire szeretett rajzolni?

– Igen… mindig más volt kicsit…

Otthon Anna várt rám.

– Anya… beszélhetünk?

Leültünk egymással szemben.

– Félsz tőlem? – kérdezte váratlanul.

– Nem tőled félek… attól félek, hogy elveszítelek.

Anna szemében könnyek csillogtak.

– Ha nem vagyok a lányod… akkor is szeretsz majd?

Átöleltem őt.

– Mindennél jobban.

Aznap este Gábor hazajött és csendben leült mellénk.

– Ha ennyire fontos neked… legyen DNS-teszt – mondta fáradtan.

A következő napokban mindhárman idegesek voltunk. Anna visszahúzódott magába, Gábor velem sem beszélt rendesen. A tesztet elküldtük egy magánlaborba Budapesten.

Egy hét múlva jött az eredmény: Anna nem egyezik velem genetikailag.

Összeomlottam. Gábor sírt mellettem. Anna némán ült az ágy szélén.

– Most mi lesz? – kérdezte remegő hangon.

Nem tudtam válaszolni.

A következő hetekben minden szétesett körülöttünk. Anyám sírva hívott fel: „Akkor ki az igazi lányod?” Gábor családja is kételkedni kezdett bennem: „Nem volt valami afférod?”

A kórházban újra próbáltam utánajárni: végül egy idős nővér emlékezett egy furcsa esetre abból az évből, amikor két babát véletlenül felcseréltek egy éjszakai műszak alatt, de azt mondta: „Mindenki tagadta akkor is.”

Elkezdtem keresni azt a másik családot. Hónapokig tartott, míg végül egy Facebook-csoportban rábukkantam egy lányra: Katalinra, aki ugyanazon a napon született ugyanabban a kórházban. Megdöbbentően hasonlított rám: barna szemek, hullámos haj… Az anyja pedig zöld szemű volt és fekete hajú.

Találkoztunk egy kávézóban Óbudán. Katalin anyja sírva ölelt át: „Éreztem mindig is, hogy valami nem stimmel…”

A két család összezavarodva állt egymással szemben: két anya, két apa és két lány, akik egész életükben máshoz tartoztak volna talán…

Anna hetekig nem beszélt velem rendesen. Katalin sem tudta hova tenni ezt az egészet.

Egy este Anna bejött hozzám:
– Anya… én nem akarok máshova menni. Te vagy az anyám! Nekem te vagy az otthonom!
Átöleltem őt és zokogtam.
– Édesem… én sem tudnék nélküled élni!
Katalin anyja is hasonlóan érzett: „Nem tudom elengedni Katalint… de szeretném megismerni Annát.”
A két család végül úgy döntött: együtt próbáljuk feldolgozni ezt az egészet. Ünnepeken együtt vacsoráztunk; Annával és Katalinnal lassan testvéries kapcsolat alakult ki köztünk.
De soha nem lett már minden olyan egyszerű és magától értetődő, mint régen.
Néha még most is azon gondolkodom: vajon helyesen tettem-e? Jobb lett volna hazugságban élni? Vagy mindenki megérdemli az igazságot?
Ti mit tennétek a helyemben? Tovább keresnétek az igazságot vagy inkább elengednétek mindent a szeretet kedvéért?