Amikor a testvérem és a sógornőm átvették az otthonom: Egy elveszett hely története

– Ivett, nem tudnád elpakolni a könyveidet az asztalról? Eszternek kell a hely a laptopjának – szólt rám anyám, miközben a konyhában kavargatta a levest.

A szívem összeszorult. Az asztal volt az egyetlen hely a lakásban, ahol még úgy éreztem, hogy az enyém lehet valami. Most már az sem. Gábor és Eszter két hete költöztek be hozzánk, miután Gábor elvesztette az állását és nem tudták tovább fizetni az albérletüket. A szüleim persze tárt karokkal fogadták őket – hiszen „család vagyunk” –, de nekem senki sem kérdezte meg, hogy mit gondolok erről.

Azóta minden nap egyre szűkebb lett körülöttem a tér. A fürdőszobában Eszter sminkcuccai sorakoztak a polcon, a nappaliban Gábor hangosan telefonált az új munka reményében, és esténként már nem nézhettem meg a kedvenc sorozatomat, mert Eszternek „pihenni kell”.

Egy este, amikor hazaértem a munkából – fáradtan, nyűgösen –, Gábor épp a kanapén ült, és valami sportközvetítést nézett. – Szia, Ivett! – mondta vidáman. – Anyu mondta, hogy ma te főzöl vacsorát. Remélem, lesz benne hús is! – nevetett fel.

– Persze – válaszoltam halkan, de legszívesebben azt mondtam volna: „Miért nem főzöl magadnak?” Ehelyett bementem a konyhába, ahol anyám már előkészítette az alapanyagokat.

– Tudod, kislányom – kezdte halkan –, most egy kicsit mindenkinek alkalmazkodnia kell. Gáborék nehéz helyzetben vannak.

– És én? – kérdeztem vissza elcsukló hangon. – Nekem kihez kell alkalmazkodnom?

Anyám csak sóhajtott.

Aznap este vacsora közben Eszter arról panaszkodott, hogy mennyire kényelmetlen a kanapé, amin alszanak. – Nem lehetne, hogy Ivett átadja a szobáját nekünk? Elvégre mi házasok vagyunk…

Megdermedtem. Apám zavartan köhintett. – Hát… Ivett már nagy lány… Talán meg tudnád oldani valahogy?

A világom összedőlt. A szobám volt az utolsó menedékem ebben a zsúfolt lakásban. Most azt is elvegyék?

Aznap éjjel alig aludtam. Forgolódtam az ágyban, miközben hallottam Eszter halk sírását a nappaliból. Gábor próbálta vigasztalni: – Ne aggódj, minden rendbe jön…

Másnap reggel Eszter nem szólt hozzám. Csak nézett rám nagy barna szemeivel, mintha én lennék minden bajuk forrása.

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. Egyik kolléganőm, Zsuzsa odajött hozzám ebédszünetben: – Minden rendben otthon? Olyan fáradtnak tűnsz mostanában.

– Csak… túl sokan vagyunk egy helyen – mondtam halkan.

Zsuzsa bólintott. – Tudod, nálunk is volt ilyen. A húgomék beköltöztek hozzánk pár hónapra. Azóta sem vagyunk jóban…

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg ez lenne a család lényege? Hogy mindenki mindent feladjon a másikért?

Este újabb vita robbant ki. Eszter sírva fakadt: – Nem bírom tovább ezt a zsúfoltságot! Miért nem lehetünk végre kettesben Gáborral?

Apám idegesen felállt az asztaltól: – Elég legyen! Ez így nem mehet tovább! Ivett, nem tudnál egy időre Zsuzsánál lakni? Úgyis jó barátnők vagytok…

Éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe. Felálltam és szó nélkül bementem a szobámba. A falnak támaszkodva zokogtam.

Másnap reggel összepakoltam néhány ruhát és átmentem Zsuzsához. Ő csendben átölelt.

– Tudod, Ivett – mondta halkan –, néha muszáj magadra gondolni.

Hetek teltek el így. Otthonról csak néha kaptam hírt: anyám aggódott értem, apám ritkán keresett. Gábor egyszer írt egy üzenetet: „Remélem, nem haragszol ránk.” Nem válaszoltam.

Egy este Zsuzsa anyukája leült mellém: – Kislányom, tudod, hogy bármikor maradhatsz nálunk. De gondold át: mit szeretnél igazán? Visszamennél még valaha?

Nem tudtam felelni.

Végül egy vasárnap délután hazamentem. A lakásban csend volt. Anyám a konyhában ült, fáradtan nézett rám.

– Hiányoztál – mondta halkan.

– Én is hiányoztam magamnak – suttogtam vissza.

Gáborék már elköltöztek addigra: találtak egy kis albérletet Újpesten. A szobám üresen várt rám.

Leültem az ágyra és csak néztem magam elé.

Vajon tényleg ennyire könnyű elveszíteni azt a helyet, amit otthonnak hívunk? És ha egyszer elveszítjük, visszakaphatjuk valaha igazán?