Amikor a szerelem számlává válik: Egy anya története Újpalotáról

– Már megint mennyi ment el a boltban? – kérdezte Zoltán, miközben a konyhaasztalnál ült, és a blokkot böngészte. A hangja éles volt, mint egy frissen fent kés. A szívem összeszorult, ahogy a karomban tartottam a síró kislányunkat, Emesét.

– Csak a szokásos dolgokat vettem, Zoli. Pelenka, tej, kenyér… – próbáltam halkan válaszolni, de tudtam, hogy ebből megint vita lesz.

Az utóbbi hónapokban minden erről szólt. Amióta megszületett Emese, minden forintot háromszor is meg kellett forgatnunk. A GYES-ből alig futotta valamire, Zoltán fizetése pedig épphogy elég volt a lakásra Újpalotán és a rezsire. Régen azt hittem, hogy a szerelem mindent kibír. Mostanra viszont úgy éreztem, mintha minden nap egy újabb vizsga lenne.

A legrosszabb az volt, hogy Zoltán nem értette meg, mennyire magányos vagyok itthon. A barátnőim dolgoztak vagy vidéken éltek, anyukám pedig beteg lett, így nem tudott segíteni. Néha úgy éreztem, mintha egyedül lennék egy lakótelepi panel tizedik emeletén, miközben odakint az élet zajlik tovább.

Egy este, amikor Emese végre elaludt, leültem Zoltán mellé a kanapéra.

– Találtam egy kis munkát – mondtam halkan. – A szomszéd Judit szólt, hogy kellene valaki heti háromszor takarítani az irodájukban. Nem sok pénz, de legalább valami.

Zoltán arca először felderült, de aztán rögtön elkomorult.

– És ki fog vigyázni Emesére? – kérdezte gyanakvóan.

– Judit mondta, hogy vihetem magammal. Csak pár óráról van szó.

– Nem akarom, hogy a gyerek ilyen helyeken legyen! – csattant fel. – És különben is… miért nem tudsz inkább itthon spórolni?

A szavak úgy vágtak belém, mint egy pofon. Napokig nem beszéltünk erről többet, de én titokban elvállaltam a munkát. Muszáj volt. Nem csak a pénz miatt – hanem mert szükségem volt arra az érzésre, hogy számítok valamit.

Az első napokban minden jól ment. Emese békésen aludt az irodában egy sarokban, én pedig gyorsan kitakarítottam mindent. Judit kedves volt, még kávét is főzött nekem. Hazafelé menet úgy éreztem magam, mint aki visszakapott egy darabot önmagából.

De otthon minden egyre rosszabb lett. Zoltán egyre többször nézte át a pénztárcámat és kérdezgette, mire költöttem a plusz pénzt. Egy este aztán robbant a bomba.

– Hol van az a tízezer forint? – kérdezte dühösen.

– Befizettem Emese gyógyszerét és vettem neki új rugdalózót – válaszoltam remegő hangon.

– Mindig csak kifogásokat keresel! – kiabálta. – Ha már dolgozol, legalább segíts rendesen! Miért nem adod ide a pénzt?

Ott álltam előtte, kezemben egy gyerekruhával és egy üres pénztárcával. Hirtelen rájöttem: már nem vagyok feleség vagy anya az ő szemében, hanem csak valaki, aki pénzt hoz haza vagy költ el.

Aznap este sírva hívtam fel Juditot.

– Nem bírom tovább – zokogtam bele a telefonba. – Mintha minden nap csak számok lennének… már nem is beszélgetünk Zolival másról.

Judit csendben hallgatott, majd halkan azt mondta:

– Nálunk is volt ilyen időszak. De muszáj beszélni róla… különben csak nő a fal köztetek.

Másnap reggel Zoltán csendben ült az asztalnál. Láttam rajta, hogy őt is bántja valami.

– Sajnálom – mondta végül halkan. – Csak félek… félek attól, hogy elveszítelek titeket. Hogy nem tudok elég jó férj és apa lenni.

Leültem mellé és megfogtam a kezét.

– Én is félek – suttogtam. – De nem akarom, hogy csak pénzről szóljon az életünk.

Aznap este hosszú idő után először beszélgettünk igazán. Nem oldódott meg minden varázsütésre; még mindig nehéz volt minden hónap végén kijönni a pénzből. De legalább újra éreztem: együtt vagyunk ebben az egészben.

Néha azon gondolkodom: vajon hány családban történik ugyanez? Hányan érzik magukat elveszettnek egy panelház tizedik emeletén? Vajon tényleg csak ennyin múlik minden: néhány forinton és kimondatlan félelmen?