Miért pont én? Egy testvér árnyékában – Anna története
– Miért pont én? – suttogtam magam elé, miközben a konyhaasztalnál ültem, és bámultam a repedezett csempét. A telefon még mindig ott rezgett mellettem, mintha csak emlékeztetni akarna: nincs menekvés. Anyám hangja visszhangzott a fejemben: „Anna, kérlek, gyere át, szükségem van rád.”
Leon persze most is elérhetetlen volt. Ő mindig is az volt. A család büszkesége, az orvos, aki már tizenkét éve Budapesten él, és csak ünnepekkor látogat haza. Én maradtam vidéken, egy kisvárosban, ahol mindenki mindent tud mindenkiről. És most mindenki azt várja tőlem, hogy én legyek az önfeláldozó lány, aki gondoskodik az anyjáról.
– Anna, ne légy már ilyen önző! – szólt rám egyszer a nagynéném, amikor panaszkodni mertem neki. – Anyád csak téged hívhat most. Leon dolgozik, neki nincs ideje.
De ki gondolt rám, amikor gyerek voltam? Ki törődött velem, amikor Leon minden ötöséért tortát sütöttek, engem meg csak vállon veregettek egy négyesért? Ki ölelt meg, amikor sírtam az iskolai bántások miatt? Anyám mindig azt mondta: „Te erős vagy, Anna. Neked nincs szükséged annyi figyelemre.”
Most pedig itt ülök, harmincöt évesen, egyedülállóként, egy kis albérletben, és próbálom eldönteni: tényleg erős vagyok? Vagy csak megszoktam, hogy senki sem számít rám igazán?
A múlt héten Leon végre felhívott. Ritka alkalom.
– Szia, Anna! Hallottam anyáról. Hogy van?
– Nem jól – válaszoltam fásultan. – Egyre gyengébb.
– Tudod… most nem tudok hazamenni. A kórházban túl sok a munka. De… számítok rád. Te mindig ott voltál neki.
Számít rám? Mióta számít rám bárki ebben a családban? Leon hangja olyan könnyed volt, mintha csak azt kérdezné: „Vigyáznál a növényeimre?”
Aznap este anyámhoz mentem. Az ágyban feküdt, sápadtan, beesett arccal.
– Kislányom… – suttogta. – Olyan jó, hogy itt vagy.
Leültem mellé. Néztem az arcát, amelyen annyi év szigorúsága és elvárása ült. Most mégis törékenynek tűnt.
– Miért mindig Leont szeretted jobban? – csúszott ki belőlem halkan.
Anyám szeme megtelt könnyel.
– Nem tudom… Talán mert ő volt a gyengébb. Te mindig olyan erősnek látszottál.
– De én is vágytam volna egy ölelésre…
Csend lett köztünk. A szoba levegője nehéz volt a kimondatlan szavaktól.
A következő napokban mindenki engem keresett. A szomszédok süteményt hoztak, mintha ezzel megváltanák a lelkiismeretüket. A rokonok telefonáltak: „Anna, ugye ott vagy anyád mellett?”
De senki sem kérdezte: „Hogy bírod?”
Egyik este Leon újra hívott.
– Anna, kérlek… vigyázz rá helyettem is.
– És te mikor jössz haza?
– Nem tudom… Talán jövő hónapban…
Aztán letette.
Anyám állapota romlott. Egyre többet aludt, néha már rám sem ismert. Mégis ott maradtam mellette. Mert valahol mélyen még mindig vágytam arra az elismerésre, amit sosem kaptam meg.
Egyik éjjel anyám felriadt.
– Anna… ne haragudj rám…
Megfogtam a kezét.
– Már nem haragszom… csak szeretném tudni, miért nem voltam elég jó neked?
Anyám sírni kezdett.
– Mindig jó voltál… csak nem vettem észre időben…
Aznap reggel anyám elment. Csendesen, békésen.
A temetésen Leon végre hazajött. Fekete öltönyben állt mellettem, és mindenki őt vigasztalta: „Szegény Leon! Milyen nehéz lehet neki!”
Én csak álltam ott, és néztem a sírt. Vajon most végre lát valaki engem is?
Hazafelé menet Leon mellém lépett.
– Köszönöm, Anna. Nélküled nem ment volna.
Ránéztem.
– Mindig is nélkülem ment minden…
Leon lehajtotta a fejét.
Most itt ülök újra a konyhaasztalnál. Már nincs telefonhívás, nincs elvárás. Csak én vagyok és a csend.
Vajon tényleg kötelességünk megbocsátani mindent a családunknak? Vagy jogunk van néha nemet mondani arra a szerepre, amit ránk osztottak? Ti mit tennétek a helyemben?