A döntés súlya: Egy magyar válás története

– El akarok válni. – A hangom remegett, de végre kimondtam. Az asztalnál ültem, előttem egy hideg, félig megevett rántott hús, a konyhában csend volt, csak a hűtő zúgott. Zsuzsa rám nézett, mintha nem is hallotta volna, amit mondtam. Aztán letette a villát, és csak ennyit kérdezett: – Biztos vagy benne, Gábor?

A levegő megfagyott. Levente, a fiunk, épp a szobájában játszott a számítógépen. Nem akartam, hogy hallja, de tudtam: az ilyen mondatok átütnek a falakon is.

Nem tudom pontosan, mikor kezdődött minden. Talán amikor Zsuzsa visszament dolgozni a kórházba, én pedig elvesztettem az állásomat az autógyárban. Vagy amikor anyám beköltözött hozzánk „átmenetileg”, és azóta sem ment haza. Vagy amikor Levente elkezdett dadogni az iskolában, és mindenki engem hibáztatott.

– Miért most? – kérdezte Zsuzsa halkan. – Miért pont most, amikor végre talán kicsit jobban vagyunk?

Felnevettem. Keserűen. – Jobban? Anyám egész nap kritizál téged, te éjjel-nappal dolgozol, én meg itthon ülök és próbálok nem útban lenni. Ez nem élet.

– Akkor beszéljünk anyádról! – csattant fel Zsuzsa. – Miért nem mondod meg neki, hogy menjen haza? Miért mindig én vagyok a rossz?

– Mert ő az anyám! – kiáltottam vissza.

Levente ekkor jelent meg az ajtóban. – Anya… apa…

Zsuzsa gyorsan letörölte a könnyeit. – Semmi baj, kicsim. Menj vissza játszani.

De Levente nem mozdult. Csak állt ott pizsamában, és nézett ránk nagy barna szemekkel. Akkor értettem meg igazán: amit most teszek, örökre megváltoztatja az életét.

Aznap este nem aludtam. Hallgattam Zsuzsa sírását a fürdőszobából, anyám horkolását a nappaliból, Levente halk beszédét a monitor előtt. Egyedül voltam egy házban tele emberekkel.

Másnap reggel Zsuzsa nem szólt hozzám. Csak egy cetlit hagyott az asztalon: „Elviszem Leventét iskolába. Délután beszéljünk.”

Anyám persze rögtön rám szállt:
– Na mi van, fiam? Megint összevesztetek? Mondtam én neked, hogy Zsuzsa sosem lesz jó feleség! Nézd meg ezt a rendetlenséget! Régen bezzeg minden más volt…

– Anya, elég! – kiabáltam rá először életemben. – Ez nem csak Zsuzsa hibája!

Anyám megsértődött, egész nap duzzogott. Én pedig ültem a konyhában és bámultam az üres csészét.

Délután Zsuzsa hazajött Leventével. A gyerek szótlanul ment be a szobájába.
– Gábor – kezdte Zsuzsa –, ha tényleg ezt akarod…

– Nem tudom mit akarok! – vágtam közbe kétségbeesetten. – Csak azt tudom, hogy így nem bírom tovább.

– Akkor próbáljuk meg rendbe hozni! Menjünk el párterápiára! Költözzön el anyád! Adjunk magunknak még egy esélyt!

– És ha már késő? Ha már mindent elrontottunk?

Zsuzsa sírni kezdett. – Én még szeretlek… De nem tudom meddig bírom ezt.

Napokig tartott ez az állapot. Anyám minden nap beszólásokkal mérgezte a levegőt:
– Látod, fiam? Ezért nem szabad fiatalon nősülni…
– Ha apád élne, ő sem tűrné ezt el…

Egy este Levente odajött hozzám.
– Apa… ti tényleg el fogtok válni?

Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem.
– Nem tudom, kisfiam… De bármi lesz is, szeretlek.

A következő hetekben Zsuzsa és én elmentünk egy családsegítőhöz. Ott ültem egy idegen nő előtt, aki azt kérdezte:
– Gábor, mikor érezte utoljára boldognak magát a felesége mellett?

Nem tudtam válaszolni.
Zsuzsa zokogott.
– Amikor még csak ketten voltunk… Amikor még nem kellett mindenkinek megfelelni…

A családsegítő azt mondta: „Ha nem húznak határokat az anyósával szemben, sosem lesznek boldogok.”

Hazafelé csendben ültünk az autóban.
– Elköltözöm anyámmal együtt albérletbe – mondtam végül.
Zsuzsa rám nézett döbbenten.
– Tényleg megtennéd?
– Igen. Ha ez kell ahhoz, hogy újra próbáljuk…

Anyám persze kiborult:
– Hogy képzeled ezt?! Én neveltelek fel! Most kidobsz?!
– Nem dobok ki senkit – mondtam halkan –, de most Zsuzsával és Leventével kell törődnöm.

Az albérlet kicsi volt és hideg. Anyám egész nap panaszkodott:
– Fáj a derekam… Itt nincs rendes kávé…
Éjszakánként sírtam a fürdőszobában.

Közben Zsuzsa elkezdett újra mosolyogni. Levente jobban lett az iskolában. Néha átmentem hozzájuk vacsorára; furcsa volt vendégként ülni a saját asztalomnál.

Egy este Zsuzsa azt mondta:
– Gábor… talán még van remény ránk. De csak akkor, ha te is akarod.

Akkor döbbentem rá: egész életemben másoknak akartam megfelelni – anyámnak, a főnökömnek, még Zsuzsának is –, de magamnak soha.

Végül közösen döntöttünk: beadjuk a válókeresetet. Nem haragból – hanem mert így mindannyian esélyt kapunk egy új életre.

A bíróságon csendben ültünk egymás mellett. A bíró kérdezte:
– Megfontolták döntésüket?
Mindketten bólintottunk.
Levente ott ült mellettünk; már nagyfiú volt akkorra.

A válás után Zsuzsa új lakásba költözött Leventével; én maradtam az albérletben anyámmal. Fájdalmas volt minden nap nélküle ébredni – de valahogy könnyebb is lett a lelkem.

Most már eltelt két év. Levente hétvégente nálam van; együtt focizunk a panelház mögötti pályán. Néha Zsuzsával is beszélgetünk hosszasan telefonon; már nincs bennünk harag.

Anyám végül visszaköltözött vidékre; ott talált új barátokat magának a nyugdíjasklubban.

Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: jól döntöttem? Vajon lehetett volna másképp? De azt is érzem: néha csak úgy lehet megmenteni valamit – akár önmagunkat is –, ha elengedjük azt, ami már régóta fáj.

Ti mit gondoltok: van olyan pont egy házasságban vagy családban, ahonnan már nincs visszaút? Vagy mindig érdemes még egy esélyt adni egymásnak?