Egy szombat reggel, ami mindent megváltoztatott – Zsófia története a lakótelepi szupermarketből
– Hogy lehet valaki ennyire figyelmetlen?! – csattant fel anyám hangja, amikor hazaértem az üres szatyrokkal. A lakótelepi panelház harmadik emeletén már az ajtóban várt, karba tett kézzel, szemében csalódottság és harag keveredett. – Zsófia, te mindig mindent elrontasz! – folytatta, miközben én csak álltam ott, mint egy kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre.
Pedig ez a szombat reggel is úgy indult, mint bármelyik másik. A napfény beszűrődött a konyha ablakán, a rádióban éppen Demjén Ferenc szólt halkan. Anyám listát írt, én pedig rutinosan húztam fel a cipőmet. A szupermarket csak pár perc séta volt a háztól. A pénztárcám mindig ugyanabban a zsebben volt, sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd nem találom ott.
A boltban minden a megszokott mederben zajlott. A pénztárnál azonban, amikor fizetni akartam, hirtelen rájöttem: nincs nálam a pénztárcám. Először csak zavartan keresgéltem a táskámban, majd egyre kétségbeesettebben túrtam át mindent. A mögöttem álló idős bácsi türelmetlenül sóhajtott, a pénztáros lány – talán Réka volt a neve – sajnálkozva nézett rám.
– Elnézést, azt hiszem, elvesztettem a pénztárcámat – mondtam halkan.
– Megvárjuk, hátha előkerül – mondta Réka, de már láttam rajta, hogy nem hisz benne.
A boltvezető is odajött, kérdezte, hol jártam, mikor láttam utoljára. Próbáltam visszaemlékezni: az utcán még biztosan nálam volt. Végül üres kézzel és égő arccal kellett hazasétálnom.
Otthon anyám kiabált, apám csak csóválta a fejét. – Mindig csak a baj van veled – mondta fásultan. A húgom, Dóri is beszállt: – Most aztán mehetünk vissza mindent venni, de persze te nem jössz!
Aznap délután visszamentem a boltba, hátha valaki leadta a pénztárcát. Az eladók együttérzően néztek rám, de semmi sem került elő. Az utcán is végigjártam az utat hazafelé, minden bokrot átnéztem. Semmi.
Aznap este alig aludtam. Folyton az járt a fejemben: vajon ki találta meg? Vajon visszaadta volna valaki? Vagy csak zsebre tette a pénzt és kidobta az irataimat? Egyre inkább úgy éreztem, hogy nemcsak a pénztárcámat veszítettem el, hanem valami mást is: a biztonságérzetemet.
A következő napokban minden megváltozott. Anyám nem bízott rám többé semmit: még egy kifliért sem küldött le a boltba. Apám kerülte a tekintetemet. Dóri gúnyolódott rajtam az iskolában: „Nézzétek csak, itt jön Zsófi, aki még egy pénztárcát sem tud megőrizni!”
A barátaim közül is többen elfordultak tőlem. Mintha valami bélyeget kaptam volna: „az ügyetlen lány”. Egyedül Marci próbált vigasztalni: – Ne vedd magadra! Bárkivel megtörténhetett volna.
De én nem tudtam elengedni magam. Minden este újra lejátszottam fejben az eseményeket: hol hibáztam? Miért nem figyeltem jobban? Miért nem zártam be rendesen a táskámat?
Egy héttel később levelet kaptam. Egy ismeretlen kézírás: „Kedves Zsófia! Megtaláltam a pénztárcáját az utcán. Sajnos pénz már nem volt benne, de az iratait visszaküldöm.”
A borítékban ott volt minden igazolványom. Megkönnyebbültem – de ugyanakkor dühös is voltam: valaki elvette tőlem azt, amiért én dolgoztam meg (a zsebpénzemet), és még csak annyi fáradságot sem vett, hogy visszaadja személyesen.
Otthon anyám csak annyit mondott: – Legalább az irataid meglettek. De legközelebb jobban vigyázz!
Azóta sem vagyok ugyanaz az ember. Minden alkalommal, amikor kilépek az ajtón, háromszor ellenőrzöm a táskámat. A családommal való kapcsolatom is megváltozott: már nem bízom bennük feltétel nélkül. Ők sem bennem.
Egy este apám leült mellém a konyhában. – Tudod, Zsófi – kezdte halkan –, mindannyian hibázunk néha. De nem szabad hagyni, hogy egy hiba határozza meg az egész életünket.
Sokáig gondolkodtam ezen. Vajon tényleg így van? Vagy vannak hibák, amiket sosem bocsátanak meg nekünk?
Ti mit gondoltok? Lehet újra bízni önmagunkban és másokban egy ilyen csalódás után?