Egy vacsora, ami mindent megváltoztatott – Amikor a barátság határai elmosódnak

– Hogy képzeled ezt, András? – kérdeztem remegő hangon, miközben a kanál a kezemben megállt a levegőben. A nappali sarkában állt, mellette egy idegen nő, akit soha életemben nem láttam. A vacsoraasztalnál csend lett, csak a falióra kattogása hallatszott.

Aznap estére mindent tökéletesen előkészítettem: húsleves, rántott hús, krumplipüré, házi rétes – ahogy gyerekkoromban anyám csinálta. A legjobb barátaim, Zsófi és Gergő már ott ültek az asztalnál, nevetgéltek, poharaztak. Azt hittem, ez lesz az az este, amikor végre mindannyian kicsit elfelejtjük a hétköznapi gondokat. De András – akit tizenkét éve ismertem, akivel együtt jártunk gimibe, aki minden titkomat tudta – egyszer csak beállított ezzel a nővel.

– Ő Judit – mondta András zavartan. – Remélem, nem baj, hogy elhoztam. Régóta szerettem volna bemutatni.

A szívem összeszorult. Nem volt szó arról, hogy bárkit is hozna. Tudtam, hogy Zsófi és Gergő sem örülnek: Zsófi pillantása villámokat szórt, Gergő pedig csak a tányérját bámulta. Mégis mosolyt erőltettem az arcomra.

– Persze, gyere csak be – mondtam végül. – Helyet is csinálok.

Az este innentől kezdve valami furcsa feszültségben telt. Judit hangosan nevetett minden apróságon, kérdezgetett minket a legintimebb dolgainkról, mintha ezer éve ismerne minket. András pedig mintha teljesen megfeledkezett volna rólunk; csak Juditra figyelt, minden szavát helyeselte.

A vacsora közepén Judit egyszer csak megszólalt:

– És ti tényleg ilyen zárkózottak vagytok mindig? Vagy csak most van valami baj?

Zsófi felkapta a fejét:

– Nem vagyunk zárkózottak. Csak… ez egy kicsit családiasabb este lett volna.

András erre ingerülten szólt közbe:

– Ne haragudjatok már! Nem lehet mindig mindent előre megbeszélni. Judit fontos nekem.

Éreztem, ahogy elönt a düh és a csalódottság. Ez az én otthonom volt, az én asztalom, az én barátaim – és most úgy éreztem magam, mint egy idegen.

A desszertnél már alig beszéltünk. Judit továbbra is próbált oldani a hangulaton, de minden szava csak rontott a helyzeten. Végül Gergő felállt:

– Köszönöm a vacsorát, Eszter. Nagyon finom volt minden, de nekem korán kell kelni holnap.

Zsófi is gyorsan elköszönt. Egyedül maradtam Andrással és Judittal.

– Mi bajod van? – kérdezte András halkan.

– Az a bajom – mondtam ki végre –, hogy nem tisztelted meg ezt az estét. Nem szóltál előre, hogy hozol valakit. Ez nem egy buli volt, hanem egy baráti vacsora.

András arca elvörösödött.

– Sajnálom – mondta végül –, de nekem fontos volt, hogy Juditot megismerjétek.

– De nekem is fontos lett volna, hogy erről tudjak! – kiáltottam rá. – Ez az én otthonom!

Judit zavartan nézett rám.

– Sajnálom… Nem akartam kellemetlenséget okozni.

– Nem veled van bajom – mondtam halkan –, hanem azzal, hogy András nem kérdezett meg engem.

Csend lett. András felkapta a kabátját.

– Akkor inkább megyünk – mondta dacosan.

Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, leültem az üres asztalhoz. A tányérokon ott maradt a félig elfogyasztott étel, a poharakban a bor. A csend szinte fájt.

Másnap reggel Zsófi hívott:

– Jól vagy?

– Nem tudom – feleltem őszintén. – Úgy érzem, mintha valami eltört volna bennem.

– Megérdemelted volna a tiszteletet – mondta Zsófi halkan. – Ne hagyd magad! Ez a te otthonod.

Napokig nem beszéltem Andrással. Ő sem keresett. A közös baráti csoportban is csend lett; mindenki kerülte a témát. Éreztem, hogy valamit most végleg elvesztettem: azt az illúziót, hogy mindig mindenki tiszteletben tartja majd a határaimat.

Végül egy hét múlva András írt egy üzenetet:

„Sajnálom. Elrontottam. Fontos vagy nekem.”

Nem válaszoltam rögtön. Hosszú órákig ültem az ablakban, néztem az esőt és azon gondolkodtam: vajon tényleg ilyen nehéz kiállni magunkért? Miért érzem mindig azt, hogy ha nemet mondok vagy határt húzok, akkor rossz ember vagyok?

Talán most először tanultam meg igazán: néha muszáj magunkat választani – még akkor is, ha ezzel valakit megbántunk.

Vajon ti mit tettetek volna a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy vannak határok, amiket soha nem szabad átlépni?