Ne siess a házassággal, Ivett! – Egy menyasszony menekülése a vőlegénye zsarnoki családjától

– Ivett, ugye tudod, hogy a menyasszonyi ruhád fehér kell legyen? – szólt rám élesen Gergő anyja, Márta néni, miközben a konyhában a kávét kavargatta. A szívem összeszorult. Már megint egy újabb szabály, amit be kell tartanom. Az asztalnál apám csendben olvasta az újságot, de éreztem, hogy ő is feszülten figyel. Anyám a sarokban halkan sóhajtozott, mintha bocsánatot kérne helyettem is.

Az egész házasságkötés ötlete olyan hirtelen jött. Gergővel három éve voltunk együtt, szerettük egymást, de sosem beszéltünk arról, hogy mikor és hogyan szeretnénk összeházasodni. Egyik este azonban Gergő apja, Lajos bácsi, vacsora közben bejelentette: „Na, ideje lenne már rendes családot alapítani! Ivett, te is már huszonnyolc vagy.” Mindenki rám nézett. Éreztem, ahogy a vér az arcomba szökik. Gergő csak bólintott: „Igen, apa.”

Onnantól kezdve minden napom az esküvő körül forgott. Márta néni listákat írt: milyen legyen a ruha, hol legyen a lagzi, kiket kell meghívni. „A mi családunkban nem szokás kis lagzit tartani” – mondta gyakran. „És természetesen nálunk lesz az ünnepség, ahogy mindig is volt.” Próbáltam tiltakozni: „De én inkább egy kisebb, meghittebb esküvőt szeretnék…” – de leintettek. „Majd megszokod, Ivett. Ez így szokás.”

Gergő egyre távolabb került tőlem. Amikor kettesben voltunk, mindig azt mondta: „Tudod, anyáméknak ez fontos. Ne bántsd meg őket.” Egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy bábú egy idegen család színházában.

Egyik este anyám mellém ült a kanapéra. „Ivettkém, biztos vagy benne, hogy ezt akarod?” – kérdezte halkan. „Nem tudom…” – suttogtam vissza könnyes szemmel. „De hát mindenki ezt várja tőlem.” Anyám megsimogatta a hajam: „A te életedről van szó. Nem élheted mások álmát.”

Az esküvő előtti héten Márta néni újabb listával állított be: „Ivett, a tortát is én rendelem meg. A mi családunkban mindig csokoládétorta van.” Ekkor már nem bírtam tovább: „De én nem szeretem a csokoládét!” – tört ki belőlem. Márta néni csak legyintett: „Majd megszokod.”

Aznap este Gergővel veszekedtünk először igazán komolyan. „Miért nem állsz ki mellettem?” – kérdeztem sírva. „Miért kell mindent úgy csinálni, ahogy ők akarják?” Gergő csak vállat vont: „Ez nálunk így megy. Nem akarok konfliktust.”

Az utolsó csepp az volt, amikor megtudtam, hogy Gergő apja már elintézte az új lakásunkat is – természetesen a szomszéd utcában tőlük. „Így mindig szemmel tarthatunk titeket” – mondta nevetve Lajos bácsi. A gyomrom görcsbe rándult.

Az esküvő előtti éjszakán álmatlanul forgolódtam. Hallottam anyám halk zokogását a másik szobából. Felkeltem és kimentem hozzá.

– Anyu… félek – suttogtam.
– Tudom, kicsim… De még most sem késő – nézett rám könnyes szemmel.

Aznap hajnalban felöltöztem és elindultam a Duna-partra. Néztem a vizet, ahogy lassan világosodik felette az ég. A szívem tele volt félelemmel és bizonytalansággal.

Egyszer csak megszólalt a telefonom: Gergő hívott.
– Hol vagy? Mindenki téged keres! – kiabálta kétségbeesetten.
– Szükségem van egy kis időre… – mondtam halkan.
– Ne csináld ezt velem! Az egész család vár rád! – hallottam a hangján a dühöt és a félelmet.
– És én? Ki vár rám? Ki kérdezi meg, hogy én mit szeretnék? – zokogtam bele a telefonba.
– Ivett… kérlek…
– Sajnálom…

Letettem a telefont és csak ültem ott a parton. A nap lassan felkelt, és én először éreztem azt, hogy talán mégis van választásom.

Délután hazamentem. Anyám átölelt.
– Mit fogsz tenni? – kérdezte halkan.
– Nem megyek férjhez… legalábbis nem most. Nem így.

A család botrányt csapott. Márta néni napokig hívogatott és fenyegetett: „Tönkretetted Gergő életét! Hálátlan vagy!” Apám csendben maradt, de láttam rajta az enyhülést.

Gergővel utoljára találkoztunk egy kávézóban.
– Szerettelek… de nem tudtam harcolni érted – mondta lehajtott fejjel.
– Én is szerettelek… de magamat is szeretnem kell – válaszoltam könnyek között.

Most itt ülök egyedül a Duna-parton és azon gondolkodom: vajon tényleg csak egyszer adatott meg nekünk a boldogság? Vagy van remény arra, hogy megtaláljuk önmagunkat és mégis boldogok legyünk?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet találni az egyensúlyt mások elvárásai és a saját boldogságunk között?