„Elküldtem a fiamat és a menyemet otthonról: Rossz anya vagyok, vagy végre esélyt adtam nekik felnőni?”

– Gábor, ezt nem bírom tovább! – kiáltottam elcsukló hangon, miközben a konyhaasztalra csaptam. A bögrém megremegett, Zsófi pedig összerezzent. A fiam csak némán nézett rám, mintha nem értené, miért vagyok dühös. Pedig három éve minden napom erről szólt: csendes harag, elfojtott könnyek, remény, hogy talán holnap minden jobb lesz.

Három évvel ezelőtt Gábor és Zsófi beköltöztek hozzám. Akkor azt mondták, csak pár hónapig maradnak, amíg összegyűjtenek egy kis pénzt az albérletre. „Anya, ne aggódj, nem leszünk sokáig itt” – mondta Gábor, és én elhittem neki. Hiszen mindig is bízni akartam benne. Egyedül maradtam azóta, hogy az apja meghalt, és titokban örültem is a társaságnak. De ahogy múltak a hónapok, majd az évek, minden megváltozott.

Eleinte próbáltam türelmes lenni. Zsófi segített a házimunkában, Gábor néha bevásárolt. De egy idő után minden az én nyakamba szakadt. A számlák nőni kezdtek, a hűtő mindig üres volt, a fürdőszobában sosem volt rend. Egyre gyakrabban veszekedtünk apróságokon: ki hagyta nyitva a villanyt, ki ette meg az utolsó joghurtot. De ezek csak felszínes dolgok voltak. A valódi baj az volt, hogy úgy éreztem: elveszítettem a saját otthonomat.

Egyik este, amikor hazaértem a boltból, hallottam, ahogy Gábor és Zsófi veszekednek a szobájukban. „Miért nem keresel rendes munkát?” – kérdezte Zsófi sírva. „Te sem dolgozol többet!” – vágta vissza Gábor. Akkor döbbentem rá: nem csak nekem nehéz ez az egész. Ők is szenvednek.

Másnap reggel leültettem őket a nappaliban.
– Beszélnünk kell – kezdtem halkan. – Ez így nem mehet tovább. Mindannyian boldogtalanok vagyunk.
Gábor felkapta a fejét.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Azt, hogy ideje lenne saját lábra állnotok – mondtam ki végül azt, amit már hónapok óta forgattam magamban.
Zsófi szeme megtelt könnyel.
– Hova menjünk? Nincs pénzünk albérletre!
– De ha itt maradtok, sosem lesztek képesek elindulni – válaszoltam remegő hangon.

Aznap este alig aludtam valamit. Hallottam, ahogy Gábor egész éjjel járkál a lakásban. Másnap reggel csendben pakoltak össze néhány ruhát. Nem szóltak hozzám. Csak amikor már az ajtóban álltak, fordult vissza Gábor.
– Haragszol ránk?
– Nem haragszom – mondtam halkan –, de szeretném, ha végre felnőnétek.

Miután elmentek, órákig ültem a kanapén és bámultam a falat. A lakás üres volt és csendes – túl csendes. Először megkönnyebbülést éreztem, aztán bűntudatot. Vajon rossz anya vagyok? Elárultam a fiamat? Vagy éppen most adtam neki esélyt arra, hogy megtanuljon küzdeni az életben?

A következő hetekben néha felhívott Gábor. Hallottam rajta, hogy nehéz nekik: albérletet keresnek, Zsófi új munkát talált egy pékségben, Gábor pedig végre elment egy állásinterjúra. Minden beszélgetés végén azt mondta: „Majd jelentkezünk.” De már nem kértek pénzt tőlem.

Egy vasárnap délután váratlanul becsöngettek hozzám. Kinyitottam az ajtót: ott álltak mindketten, kissé fáradtan, de mosolyogva.
– Anya – kezdte Gábor –, szeretném megköszönni… hogy elküldtél minket.
Zsófi bólintott.
– Most először érzem azt, hogy tényleg együtt vagyunk… mint egy család.

Leültünk teázni. Hallgattam őket: meséltek az új lakásukról, a mindennapi gondokról és örömökről. Láttam rajtuk: megváltoztak. Felnőttek lettek.

Most itt ülök egyedül ebben a csendes lakásban és azon gondolkodom: vajon tényleg rossz anya vagyok? Vagy csak végre elengedtem őket… és ezzel adtam nekik igazi esélyt az életre?

Ti mit tennétek a helyemben? Vajon lehet úgy szeretni valakit, hogy közben elengedjük?