„Nincs jogod a nevünkhöz!” – A válás utáni harcom az anyósommal és önmagammal
– Nem engedem, hogy továbbra is a nevünket viseld! – csattant fel az anyósom, Ilona néni, miközben a nappali közepén állt, karba tett kézzel, és úgy nézett rám, mintha valami bűnt követtem volna el. A hangja éles volt, mint egy penge, és minden szava mélyebbre vágott bennem. Ott álltam előtte, remegő kézzel szorongatva a teáscsészét, miközben a fiam, Marci, a sarokban játszott csendben, mintha megérezte volna a feszültséget.
– Ilona néni, én nem akarok semmit elvenni maguktól… – próbáltam halkan magyarázni, de ő félbeszakított.
– Dehogynem! A nevünk a becsületünk! Nem vagy már a fiam felesége, nincs jogod továbbra is Kovács lenni! – kiabálta, és közben úgy nézett rám, mintha egy idegen lennék.
A válásom után minden megváltozott. Tíz évig éltem együtt Gáborral, és azt hittem, hogy a családja is az enyém lett. De amikor kimondták a válást, hirtelen mindenki hátat fordított nekem. Ilona néni különösen. Mintha azzal, hogy elváltam a fiától, elárultam volna őket. Pedig csak boldog akartam lenni – vagy legalábbis túlélni.
Az első hetekben még próbáltam tartani magam. Marci miatt is. Ő csak hét éves volt akkor, és nem értette, miért nem lakunk már együtt apával. Gábor új barátnőt talált magának – egy fiatalabb nőt, akit Ilona néni azonnal keblére ölelt. Engem viszont minden alkalommal éreztetett velem: nem vagyok többé családtag.
Egyik este Marci sírva jött haza az apjától.
– Anya, nagyi azt mondta, hogy te már nem vagy igazi Kovács… – suttogta megtörten.
A szívem összeszorult. Mit mondhattam volna? Hogy magyarázzam el egy kisfiúnak, hogy a felnőttek néha kegyetlenek? Hogy néha azok bántanak legjobban, akiktől szeretetet várnánk?
Aztán jöttek a jogi levelek. Ilona néni ügyvédet fogadott – követelte, hogy hivatalosan is mondjak le a nevükről. „A családunk neve nem lehet egy idegené!” – írta nekem egy kézzel írt levélben is. Minden alkalommal, amikor megláttam a kézírását a borítékon, összeszorult a gyomrom.
Barátnőim próbáltak vigasztalni.
– Ne hagyd magad! – mondta Zsuzsa. – Tíz évig voltál Kovácsné, jogod van megtartani a nevet!
De vajon tényleg jogom van? Vagy csak kapaszkodom valamibe, ami már rég nem az enyém?
A munkahelyemen is éreztem a változást. A kollégáim suttogtak mögöttem: „Az a nő… Tudod, akit kidobott a férje…” Egyik nap az óvodában Marci óvónője félrehívott.
– Jól van minden otthon? Marci mostanában visszahúzódóbb…
Mit mondhattam volna? Hogy minden reggel sírva ébredek? Hogy rettegek attól, mikor csap le rám újra Ilona néni?
Egyik vasárnap reggel becsöngetett hozzám. Nem vártam vendéget. Amikor ajtót nyitottam, ott állt Ilona néni – szigorú arccal, kezében egy borítékkal.
– Ezt olvasd el! – nyomta a kezembe. – És gondold át: mit jelent neked ez a név? Mert nekünk mindent jelent.
Miután elment, remegő kézzel bontottam fel a levelet. Hosszú sorokban írta le: „A nevünk tisztasága generációk óta fontos nekünk. Ha igazán szereted Marcit, engedd el ezt az egészet!”
Aznap este órákig ültem az ablakban. Néztem az üres utcát és azon gondolkodtam: tényleg csak egy névről szól ez az egész? Vagy arról is, hogy elvesztettem mindent – a férjemet, a családot, az otthont?
Marci bejött hozzám.
– Anya… ha más lesz a neved, akkor is te maradsz az anyukám?
A könnyeim végigfolytak az arcomon.
– Persze, kicsim… mindig te leszel az én fiam.
De magamban már nem voltam biztos semmiben.
A következő hetekben minden nap harc volt. Gábor ügyvédje is rám írt: „Kérem fontolja meg a névváltoztatást.” Az anyósom minden közös ismerősnek elmondta: „Nem tudja elengedni magát!”
Egyik este Zsuzsa átjött hozzám.
– Miért nem veszed vissza a lánykori neved? Újrakezdhetnéd…
– Mert akkor úgy érzem, mintha kitörölném az elmúlt tíz évet… mintha Marci múltja is eltűnne – suttogtam.
Zsuzsa megölelt.
– De te nem csak egy név vagy. Te Anna vagy. És Marci anyukája.
Ekkor döbbentem rá: talán tényleg ideje lenne elengedni mindent. De hogyan lehet elengedni azt, amihez annyi fájdalom és emlék köt?
Végül döntöttem: visszavettem a lánykori nevemet. Aznap reggel Marci kezét fogva mentem be az anyakönyvi hivatalba. Amikor kiléptünk az épületből, mintha egy súly esett volna le rólam – de valami hiányzott is.
Ilona néni soha többé nem keresett. Gábor új családot alapított. Én pedig újra tanultam élni – Anna lettem újra. De minden este felteszem magamnak a kérdést:
„Vajon tényleg csak egy név választ el minket egymástól? Vagy valami sokkal mélyebb?”