Családi titkok és a boldogság útja: Egy magyar család története

– Anya, kérlek, ne most! – hallottam a szobából, ahogy a kilincset lenyomtam. Megtorpantam a küszöbön, a friss eper illata keveredett a levegőben Kinga sírásával. A szívem összeszorult. Nem akartam hallgatózni, de a hangok túl erősek voltak.

– Zsuzsi, én már nem bírom tovább! – zokogta Kinga a telefonba. – Minden nap ugyanaz. Bence rám se néz. Mintha nem is léteznék. Tegnap új ruhát vettem, és csak annyit mondott: „Szép.” Ennyi! Nem is tudom, miért próbálkozom még…

A nevem Ilona, ötvenhat éves vagyok, és egész életemben próbáltam összetartani a családot. A fiam, Bence, és Kinga három éve házasok, de most először éreztem, hogy valami végleg eltört köztük. Lassan visszaléptem az előszobába, hogy ne vegyék észre, mennyit hallottam. De Kinga gyorsan letette a telefont, és kisírt szemmel jött ki elém.

– Szia Ilona néni – próbált mosolyogni.

– Hoztam nektek epret a piacról – nyújtottam át a kosarat. – Gondoltam, megleplek benneteket.

– Köszönöm… – suttogta, majd halkan hozzátette: – Bence még nincs itthon.

A konyhába mentünk. Kinga teát főzött, én pedig figyeltem minden mozdulatát. Olyan törékenynek tűnt, mint egy porcelánbaba.

– Kinga, minden rendben? – kérdeztem végül óvatosan.

– Persze… csak fáradt vagyok – legyintett. De a hangja elárulta: hazudik.

A csend nyomasztó volt. Ekkor nyílt az ajtó, Bence lépett be. Sötét karikák a szeme alatt, vállai görnyedtek.

– Szia anya… – motyogta. – Szia Kinga.

– Szia – válaszolta Kinga halkan.

– Hogy vagy, fiam? – próbáltam oldani a feszültséget.

– Dolgoztam… fáradt vagyok… – leült az asztalhoz, elővette a telefonját, és belemerült.

Kinga rám nézett, szeme tele volt könnyel. Éreztem: segítenem kell nekik. De hogyan? Anyaként mindig is féltem attól, hogy túl sokat avatkozom bele az életükbe. Most viszont úgy éreztem, ha nem teszek semmit, elveszítik egymást.

Aznap este Kinga felhívott.

– Ilona néni… beszélhetek veled őszintén?

– Persze, kicsim. Mindig itt vagyok neked.

– Szerinted… Bence szeret még engem? Vagy csak megszokásból élünk együtt? Már nem beszélgetünk… nem nevetünk együtt… és gyereket sem merünk vállalni így…

A hangja remegett. Éreztem a kétségbeesését.

– Kinga, szerintem Bence csak elveszett egy kicsit. A munkahelyén is sok a gond mostanában… De beszélni kellene vele erről. Nem lehet mindent magadban tartani.

– Próbáltam… de mindig azt mondja: „Hagyjuk már ezt.”

– Akkor talán másképp kellene közelíteni hozzá…

Másnap reggel váratlanul felhívott a húgom, Ágnes.

– Ilona! Hallottad? Bencét majdnem kirúgták! Valami nagy balhé volt az irodában!

A gyomrom görcsbe rándult. Most már értettem Bence viselkedését. De vajon miért nem mondta el nekünk?

Este átmentem hozzájuk újra. Bence egyedül ült a sötét nappaliban.

– Fiam… beszélhetnénk?

– Anya… most tényleg nincs kedvem ehhez…

– Tudom, hogy baj van a munkahelyeden. Ágnes mesélte.

Bence felkapta a fejét.

– Mindig mindent megtudsz…

– Azért vagyok az anyád! És azért vagyok itt, mert szeretlek!

Hosszú csend következett. Végül Bence megtört:

– Anyu… félek. Ha elveszítem ezt az állást, mi lesz velünk? Kingának sem mondtam el… Nem akarom terhelni őt is.

– De hát pont ezért vagytok házasok! Hogy együtt viseljétek el a terheket!

Bence sírni kezdett. Először láttam így felnőttként.

Másnap reggel Kinga keresett meg újra.

– Ilona néni… szerinted van még esélyünk? Vagy csak egymás mellett élünk?

– Amíg beszélgettek egymással, mindig van esély – mondtam neki határozottan.

Kinga ekkor elmesélte: már gondolt rá, hogy elköltözik egy időre az édesanyjához Budafokra. Talán hiányozna Bencének… Talán akkor rájönne, mit veszít.

Nem tudtam mit tanácsoljak. Féltettem mindkettőjüket.

Aznap este azonban minden megváltozott. Kinga összepakolt egy bőröndöt és szó nélkül indult volna ki az ajtón.

Bence ekkor lépett ki a fürdőből:

– Hova mész?

Kinga remegő hangon válaszolt:

– Elmegyek anyuhoz pár napra. Szükségem van egy kis levegőre…

Bence először csak állt némán. Aztán odalépett hozzá és átölelte:

– Ne menj el… Kérlek… Sajnálom mindent… Félek mindentől…

Kinga zokogva bújt hozzá:

– Én is félek! De együtt kellene félnünk! Nem külön-külön!

Aznap éjjel sokáig beszélgettek. Másnap reggel Kinga felhívott:

– Ilona néni… köszönöm! Ha te nem vagy, talán sosem beszéljük meg Bencével ezeket a dolgokat…

Azóta lassan javul köztük minden. Bence új munkát talált egy budapesti cégnél; Kinga pedig végre mosolyogva jár haza. Néha még mindig félnek egymástól kérdezni – de már tudják: csak őszinteséggel lehet továbbmenni.

Most itt ülök az ablakban, nézem a tavaszi napfényt és azon gondolkodom: vajon hány családban vannak még ilyen kimondatlan félelmek? Hányan élnek egymás mellett némán, miközben csak egy beszélgetés választaná el őket attól, hogy újra boldogok legyenek?