Hogyan mentett meg az ima a teljes összeomlástól – Egy meny vallomása Debrecenből

– Miért nem tudsz végre rendesen főzni, Anna? – csattant fel Ilona néni hangja, miközben a gőzölgő húsleves fölött álltunk a konyhában. A kanál remegett a kezemben, ahogy próbáltam lenyelni a könnyeimet. Már megint nem volt elég sós. Már megint nem voltam elég jó.

Gyerekkoromban azt hittem, ha majd férjhez megyek, egy új család szeretettel fogad majd. De amikor Gáborral összekötöttük az életünket, nem csak őt kaptam ajándékba, hanem az anyját is – Ilonát, aki minden mozdulatomat figyelte, minden hibámat számon tartotta. Az első közös karácsonyunkon is ott állt mögöttem, és amikor a bejgli kicsit megrepedt, csak ennyit mondott: „Az én időmben ilyen szégyen nem történt volna.”

Az évek alatt minden apró kudarc egyre nagyobbá nőtt bennem. A vasárnapi ebédek fojtogató csendben teltek, Gábor pedig csak szorította a kezem az asztal alatt, mintha ezzel akarna bátorítani. De ő sem értette igazán, milyen érzés minden nap megfelelni valakinek, aki sosem lesz elégedett.

Egy este, amikor már harmadszor sírtam el magam a fürdőszobában, Gábor bejött utánam. – Anna, kérlek, próbálj meg beszélni vele! – kérlelt halkan. – Tudom, hogy nehéz, de ő már csak ilyen. Nem fog megváltozni.

De én sem tudtam már változni. Minden nap egy újabb harc volt önmagammal: vajon elég jó vagyok-e? Vajon valaha is elfogad majd? Az anyósom árnyéka rátelepedett az életemre. A barátnőim azt mondták: „Ne törődj vele!” De hogyan lehet nem törődni azzal, aki minden nap ott van, aki a gyerekeim nagymamája?

Egyik vasárnap templomba mentünk Gáborral és a gyerekekkel. Ott ültem a padban, és először imádkoztam igazán. Nem azért, hogy Ilona néni megváltozzon, hanem hogy én tudjak másként nézni rá. Hogy legyen erőm megbocsátani neki mindazt a fájdalmat, amit okozott.

Az ima lassan változtatott rajtam. Egyre többször vettem észre, hogy Ilona néni is fáradt. Hogy néha remeg a keze, amikor a kávét tölti. Hogy néha elfelejti, hova tette a szemüvegét. Egy este, amikor már mindenki aludt, leültem mellé a nappaliban.

– Ilona néni – kezdtem félve –, tudom, hogy nem vagyok tökéletes meny. De szeretném, ha tudná: próbálok mindent jól csinálni.

Sokáig csak nézett rám. Aztán halkan megszólalt:
– Tudod, Anna, nekem sosem volt anyósom. Az anyám korán meghalt. Nem tudom, hogyan kell ezt jól csinálni.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Akkor értettem meg először: ő is csak ember. Ő is fél attól, hogy elveszíti a fiát. Hogy már nincs rá szükség.

Attól a naptól kezdve más lett minden. Nem lettünk legjobb barátnők – de már nem volt bennem harag. Amikor kritizált, csak mosolyogtam magamban: „Ő így szeret.” És amikor egyszer elfelejtette megsózni a levest, csak annyit mondtam: – Sebaj, Ilona néni! Majd utána sózzuk.

A családunk lassan megtanult együtt élni a hibákkal és a szeretettel. A gyerekeim már nem féltek tőle; sőt, ők voltak azok, akik először ölelték át minden vasárnap.

Most itt ülök az ablakban egy csésze teával, és nézem az esőt. Arra gondolok: mi lett volna velünk hit és ima nélkül? Vajon hány család él még ma is csendben haragban egymással?

Talán mindannyiunknak szüksége lenne arra a bátorságra, hogy először magunkban változzunk meg. Ti mit gondoltok? Lehet-e megbocsátani annak is, aki annyiszor bántott minket?