A lakás ára: Egy családi elvárás története
– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg komolyan gondoljátok! – csattantam fel, miközben anyám és sógornőm, Ágnes, ott ültek velem szemben a nappalimban. A kávé kihűlt a csészékben, a levegő pedig vibrált a feszültségtől.
Anyám szeme szinte könyörgött, de a hangja kemény volt: – Zsuzsa, te vagy az egyetlen, akinek van valamije ebben a családban. A testvéredéknek szükségük van arra a lakásra. Neked úgyis van másik, nem igaz?
Ágnes összefont karral nézett rám, mintha csak természetes lenne, hogy az én munkám gyümölcse az övé lehet. – Miért ne segíthetnél? Te mindig is szerettél mindent megtartani magadnak.
A szívem hevesen vert. Gyerekkorom óta éreztem ezt a különállást. Mindig is kilógtam közülük: kitűnő tanuló voltam, ösztöndíjjal jutottam be az egyetemre, és most, harmincnyolc évesen, saját lakásom van Budán, egy jó állásom egy multinál. A bátyám, Gábor viszont mindig sodródott: egyik munkahelyről a másikra, Ágnessel két gyerekük van, de sosem tudtak igazán megkapaszkodni.
– Nem arról van szó, hogy nem akarok segíteni – próbáltam higgadt maradni –, de ez a lakás az én életem munkája. Hónapokig dolgoztam éjjel-nappal, hogy megvehessem. Miért kellene csak úgy odaadnom?
Anyám arca elkomorult. – Mert család vagyunk. És a család segít egymáson.
Ágnes gúnyosan felnevetett. – Persze, amikor neked kellett volna segítség, mi is ott voltunk! Vagy már elfelejtetted, amikor Gábor kölcsönadott neked húszezer forintot az egyetemen?
Felszisszentem. Az az összeg akkor nagy segítség volt, de már rég visszafizettem – kamatostul. Mégis, mintha mindenki elfelejtené az én erőfeszítéseimet.
Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. A falon lógó családi fotók néma tanúi voltak a belső vívódásomnak. Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre szeretném élvezni azt, amit elértem?
Másnap Gábor hívott. – Zsuzsa, kérlek… Ági nagyon ki van bukva. Tudod, mennyire nehéz most minden. Az albérletből is ki akarnak rakni minket.
– Gábor – sóhajtottam –, miért mindig nekem kell mindent megoldanom? Miért nem próbáltok ti is változtatni?
– Te mindig mindent jobban tudsz! – vágta rá sértetten. – Nekünk sosem voltak olyan lehetőségeink, mint neked.
– Dehogyisnem! – fakadtam ki. – Csak én éltem velük!
A következő héten anyám minden nap felhívott. Egyre jobban nyomasztott a helyzet. A munkahelyemen is szétszórt lettem, főnököm, Márta is megjegyezte:
– Zsuzsa, minden rendben otthon?
– Igen… csak családi ügyek – motyogtam.
Egy péntek este aztán váratlanul becsöngettek hozzám. Anyám és Ágnes álltak az ajtóban.
– Beszélnünk kell – mondta anyám határozottan.
Leültünk. Ágnes rögtön a tárgyra tért:
– Nézd, Zsuzsa, ha nem adod oda a lakást, legalább írd át a gyerekek nevére! Úgyis te vagy a keresztszüleik.
Elakadt a lélegzetem. – Most már tényleg túlzás! Ez az én otthonom!
Anyám könnyes szemmel nézett rám: – Nem akarom, hogy szétszakadjon a család…
– Akkor miért érzem úgy, hogy csak addig kellek nektek, amíg adni tudok? – kérdeztem csendesen.
Ágnes felpattant: – Mindig is különc voltál! Soha nem tartottál közénk!
Az ajtó becsapódott mögöttük. Egyedül maradtam a csendben. A szívem összeszorult.
Napokig nem beszéltünk. Anyám végül egy üzenetet hagyott: „Remélem, egyszer megérted majd.”
A munkahelyemen Márta odalépett hozzám ebédszünetben:
– Tudod, Zsuzsa, néha muszáj nemet mondani azoknak is, akiket szeretünk.
Hazafelé azon gondolkodtam: vajon tényleg én vagyok az önző? Vagy csak végre szeretném megélni azt az életet, amiért annyit dolgoztam?
Este leültem a kanapéra egy pohár borral. A város fényei beszűrődtek az ablakon. Felhívtam Gábort.
– Sajnálom – mondtam halkan –, de most először magamat választom.
Csend lett a vonalban.
Most itt ülök ebben a lakásban, amit annyira szerettem volna megosztani azokkal, akik fontosak nekem. De vajon tényleg bűn az, ha egyszer végre magamra gondolok? Ti mit tennétek a helyemben?