Két család között őrlődve: Egy magyar férfi vallomása a hűtlenségről és a döntésképtelenségről

– Gábor, most azonnal mondd meg: vele maradsz, vagy velünk? – Ágnes hangja úgy hasított át a panelkonyha levegőjén, mint kés a vajon. A gyerekek az előszobában sírtak, én pedig ott álltam, összeszorított ököllel, és nem tudtam megszólalni. Azt hittem, sosem kerülök ilyen helyzetbe. Hogy egy nap majd két család között kell választanom. Hogy egyszerre leszek áruló és áldozat.

A nevem Gábor. Negyvenhárom éves vagyok, egy átlagos magyar férfi, aki egykor azt hitte, hogy a szerelem örökké tart. Ágnessel tizenhét éve vagyunk házasok. Két gyerekünk van: Bence tizennégy éves, Anna tíz. Együtt vettük fel a lakáshitelt, együtt vártuk végig az éjszakákat, amikor Bence beteg volt, együtt sírtunk, amikor Anna először elesett az óvodában. Azt hittem, ez elég lesz egy életre.

De aztán jött Zsófia. Egy céges csapatépítőn ismertem meg, Balatonfüreden. Ő volt az új marketinges – harminc éves, barna hajú, örökké mosolygó nő. Az első pillanattól kezdve éreztem valami furcsa vonzást. Eleinte csak beszélgettünk – munka után egy-egy sör mellett, aztán egyre hosszabbra nyúltak az esték. Egyik nap azt mondta: „Gábor, veled olyan könnyű mindenről beszélni.” Akkor még nem tudtam, hogy ez lesz a végzetem.

A viszonyunk titokban kezdődött. Először csak ártatlan üzenetek – „Jó reggelt!”, „Hiányzol!” –, aztán egyre több lett belőle. Egyik este Zsófia lakásán kötöttem ki. Utána hetekig bűntudatom volt. De amikor Ágnes rám nézett otthon, csak a megszokást láttam a szemében. Zsófiánál viszont újra férfinak éreztem magam.

A kettős élet hamar pokollá vált. Reggelente Ágnes mellett ébredtem, este Zsófiánál aludtam el – persze mindig hazudtam valamit: „Túlóra van”, „Elhúzódott a megbeszélés”, „Anyámhoz ugrom át”. Egy idő után már magam sem tudtam követni a hazugságaimat. Aztán Zsófia terhes lett.

– Gábor, nem akarom titkolni tovább – mondta egy este sírva. – Vagy felvállalsz minket, vagy vége.

Akkor már hónapok óta tartott a káosz. Zsófia szülei vidéken élnek, nem tudott rájuk számítani. Én fizettem az albérletét is – közben otthon Ágnes is egyre többet kérdezett: „Miért vagy ennyit távol? Miért nem vagy már olyan, mint régen?”

A pénz is kevés lett. Két háztartást fenntartani Budapesten – lehetetlen vállalkozás. A hitel törlesztője minden hónapban ott lógott a fejem felett, mint Damoklész kardja. Zsófia babakocsit akart venni, Ágnes új mosógépet. Mindkettő jogos igény volt – de én már csak a túlélésért küzdöttem.

Aztán megszületett Marci. Zsófia kisfia lett az én titkos fiam. Amikor először fogtam a karomban, sírtam – de nem a boldogságtól. Hanem attól a félelemtől, hogy ezt sosem vállalhatom fel igazán.

Otthon közben minden szétesett. Ágnes egyre gyanakvóbb lett. Egy este megtalálta az üzeneteimet Zsófiával.

– Ez meg mi? – kérdezte remegő kézzel.

Nem tudtam hazudni tovább. Mindent bevallottam.

A következő hetek pokoliak voltak. Ágnes anyámhoz költözött a gyerekekkel pár napra. Bence nem akart velem beszélni. Anna sírt minden este: „Apa, ugye nem mész el?”

Zsófia közben követelte: „Most már döntened kell! Nem lehetek tovább titokban!”

A munkahelyemen is kezdtek pletykák terjedni. Az egyik kollégám odasúgta a folyosón:
– Te Gábor, igaz az, amit mondanak rólad és Zsófiáról?

A főnököm behívatott:
– Figyelj ide, Gábor! Nem akarom tudni a magánéleted részleteit, de ne hozz szégyent a cégre!

Minden oldalról szorult a hurok.

Egyik este Ágnes visszajött a gyerekekkel – de már semmi sem volt olyan, mint régen.
– Nem tudok megbízni benned – mondta halkan.
– Próbáljuk meg újra! – könyörögtem.
– És Zsófia? És Marci? Őket csak úgy eldobod?

Nem tudtam válaszolni.

Zsófia is egyre türelmetlenebb lett:
– Gábor, nekem is jár egy teljes élet! Nem akarok többé bujkálni!

Közben anyám is beleszólt:
– Fiam, mit művelsz? Tönkreteszed az egész családodat! Az unokáidat! Hát nincs benned felelősség?

Apám csak annyit mondott:
– Én is hibáztam fiatalon… De te most mindent elveszíthetsz.

A barátaim közül többen elfordultak tőlem. Egyikük azt mondta:
– Gábor, te mindig is két szék között akartál ülni… Most meg csodálkozol?

Éjszakánként nem tudtam aludni. A plafont bámultam és számoltam: mennyi pénzem maradt hó végére? Melyik gyereknek mit ígértem be? Kinek hazudtam utoljára?

Egyik reggel Anna odabújt hozzám:
– Apa… ugye mindig velünk maradsz?

Nem tudtam mit mondani neki.

Zsófia közben ultimátumot adott:
– Ha nem költözöl hozzánk hó végéig, elköltözöm Marcival Debrecenbe anyámhoz! Többé nem látsz minket!

Ágnes pedig egyre zárkózottabb lett:
– Nem tudom elfelejteni… De nem akarom szétverni a családot sem.

A gyerekek szenvedtek legjobban. Bence bezárkózott magába – az iskolában panaszkodtak rá. Anna éjszakánként bepisilt újra.

Egyik este összeültünk mindannyian – Ágnes kérte:
– Mondd el nekik az igazat! Legalább ennyit érdemelnek!

Ott ültem négy ember előtt – két gyermekem és két nő –, és nem tudtam megszólalni.

Zsófia végül tényleg elköltözött Marcival Debrecenbe. Ágnes ugyan visszafogadott – de már sosem voltunk igazi család.

A munkahelyemen is lefokoztak – túl sok volt a hiányzásom, szétestem fejben.

Most itt ülök egy albérletben Zuglóban. Hétvégente felváltva látogatom Bencét és Annát, néha leutazom Debrecenbe Marcihoz is – de egyik helyen sem érzem magam otthon.

Ágnes új életet kezdett – állítólag van valakije. Zsófia sem keres már gyakran – csak akkor ír, ha Marcinak szüksége van valamire.

Évekig azt hittem, hogy két családot is lehet szeretni egyszerre. Hogy majd ügyesen lavírozok a hazugságok között. De végül mindent elvesztettem: a bizalmat, a szerelmet és önmagamat is.

Most csak azt kérdezem magamtól: vajon lehet-e újrakezdeni ott, ahol mindenki más már továbblépett? És ha igen… hogyan bocsátok meg magamnak?