Nem tudtam elfogadni a férjem gyermekeit – Egy mozaikcsalád árnyékában

– Nem akarok új anyát! – csattant fel Dóri hangja, ahogy becsapta maga mögött a szobája ajtaját. Ott álltam a folyosón, kezemben a frissen sütött kakaós csigával, amit direkt neki készítettem. A tészta illata keveredett a csalódottságommal. A szívem összeszorult, ahogy hallottam, hogy a kulcs elfordul a zárban. Megint kizárt az életéből.

Amikor megismertem Gábort, azt hittem, végre megtaláltam azt a társat, akire mindig is vágytam. Egyedülálló anya voltam én is, de a fiam, Marci már kamaszodott, és elfogadta Gábort. Azt gondoltam, ha nekünk sikerült, menni fog a másik oldalon is. De Dóri és Bence – Gábor két gyermeke az első házasságából – sosem néztek rám másként, mint egy betolakodóra.

Az első közös karácsonyunkat sosem felejtem el. Gábor ragaszkodott hozzá, hogy mindannyian együtt ünnepeljünk. Az asztalon halászlé gőzölgött, a fán színes fények villogtak. Dóri egész este a telefonját nyomkodta, Bence pedig csak annyit mondott: „Anyánál jobb volt.” Gábor próbált viccelődni, de én csak ültem ott, és éreztem, ahogy egyre jobban szorít a mellkasom. Vajon mit rontottam el?

A hétköznapok sem voltak könnyebbek. Minden apró gesztusomra gyanakvással néztek. Ha segíteni akartam a házi feladatban, Dóri csak annyit mondott: „Majd anya segít.” Ha főztem valamit, Bence fintorgott: „Ez nem olyan, mint amit anya csinál.” Eleinte próbáltam türelmes lenni. Mosolyogtam, kedveskedtem, ajándékokat vettem nekik. De minél jobban igyekeztem, annál inkább éreztem: nem vagyok része az ő világuknak.

Egy este Gáborral vitatkoztunk. – Próbálkozz még! – kérlelt. – Idő kell nekik.
– De meddig? – törtek ki belőlem a könnyek. – Meddig kell még úgy tennem, mintha minden rendben lenne? Soha nem fogadnak el!
Gábor csak hallgatott. Láttam rajta a feszültséget: két tűz között őrlődött. Szeretett engem is, de a gyerekei voltak az elsők.

A legnehezebb pillanat akkor jött el, amikor Dóri tizennégy éves lett. Születésnapjára meglepetésbulit szerveztem. Meghívtam néhány barátnőjét, feldíszítettem a nappalit lufikkal, sütöttem tortát. Amikor hazaért az iskolából és meglátta a díszítést, csak annyit mondott: – Nem kértem ezt! – Majd bezárkózott a szobájába.
A barátnői zavartan álldogáltak az előszobában. Gábor próbálta menteni a helyzetet, de én csak álltam ott, és úgy éreztem magam, mint egy idegen a saját otthonomban.

Az évek teltek. Marci leérettségizett és elköltözött albérletbe. Egyre magányosabb lettem ebben a mozaikcsaládban. Gábor mindent megtett, hogy összetartson minket, de én egyre inkább elvesztettem önmagam. Egy este leültem vele beszélgetni.
– Nem megy tovább – mondtam halkan. – Folyton azt érzem, hogy kívülálló vagyok. Nem tudom őket szeretni úgy, ahogy kellene.
Gábor szeme megtelt könnyel. – Sajnálom – suttogta.

A válás gondolata először ijesztő volt. Féltem az egyedülléttől, attól, hogy kudarcot vallottam nőként és anyaként is. De ahogy telt az idő, rájöttem: nem minden család működik csak azért, mert nagyon akarjuk. Vannak sebek, amik nem gyógyulnak be puszta szeretettel vagy türelemmel.

A mai napig emlékszem Dóri tekintetére azon az utolsó estén. Nem volt benne harag vagy gyűlölet – csak közöny. Talán ez fájt a legjobban.

Most újra egyedül vagyok. Néha találkozom Marcival egy kávéra; néha Gáborral is összefutok az utcán. Dóri és Bence életéből teljesen eltűntem.

Sokat gondolkodom azon: vajon hibáztam-e? Lehetett volna másképp? Vagy egyszerűen vannak helyzetek, ahol nincs jó megoldás?

Ti mit gondoltok? Lehet igazán szeretni valakit úgy, hogy közben sosem leszünk részei az ő családjának?