„Te tartozol nekem, lányom!” – Egy mostohaapa árnyéka a múltból
– Nyisd ki az ajtót, Nóra! Tudom, hogy otthon vagy! – László hangja rekedten visszhangzott a lépcsőházban. A szívem hevesen vert, ahogy a kukucskálón át néztem a kopott kabátos férfit, aki valaha anyám férje volt. Tizenöt éve nem láttam. Akkor is csak a temetésen, amikor anyám végleg elment. Azóta nem keresett. Most meg itt áll, egy szatyorral a kezében, és követeli, hogy engedjem be.
– Menj el innen, László! – szóltam ki halkan, de határozottan. – Nem tartozom neked semmivel.
– Dehogynem! – csattant fel. – Én neveltelek fel! Amikor apád meghalt, ki fizette az iskoládat? Ki vett neked télikabátot? Most te jössz! Legalább egy szobát adj, amíg összeszedem magam!
A kezem remegett a kilincsen. Eszembe jutottak a gyerekkori esték: ahogy anyám csendben sírt a konyhában, miután László részegen hazajött. A karácsonyok, amikor féltünk megszólalni. Az a nap, amikor tizennyolc évesen végre elköltöztem otthonról, és megfogadtam, hogy soha többé nem engedem vissza az életembe.
– Nem tudok segíteni – mondtam végül. – Menj el!
László még percekig dörömbölt, aztán elment. De ezzel nem ért véget a történet. Egy hét múlva ajánlott levelet kaptam: László bíróságra viszi az ügyet, és követeli az anyám után maradt lakás felét. Az én otthonomat.
A barátnőm, Judit azonnal hívott.
– Nóra, ezt nem hagyhatod annyiban! Hogy képzeli? Hiszen soha nem volt jó hozzád!
– Tudom – suttogtam. – De papíron ők házasok voltak. És anyám végrendelete sem egyértelmű…
Az ügyvédem szerint Lászlónak jogilag lehet esélye. Az anyám halála után én örököltem a lakást, de mivel ők házasok voltak, László is igényt tarthat rá. A gyomrom összeszorult. Ez az otthon volt az egyetlen biztos pont az életemben. Itt nőtt fel a lányom is. Most mindezt elveszíthetem?
A bírósági tárgyalás napján László megtört emberként ült velem szemben. De amikor rám nézett, ugyanazt a hideg tekintetet láttam benne, mint gyerekkoromban.
– Nóra – kezdte –, én csak azt kérem vissza, amit megérdemlek. Nem hagyhatsz az utcán!
– Te hagytál minket magunkra annyiszor! – tört ki belőlem a harag. – Anyám miatt tűrtelek el! Most meg zsarolsz azzal, hogy valaha család voltunk?
A bíró kérdései közben újra és újra felidéződtek bennem a régi sérelmek: amikor László elitta a fizetését, amikor anyámnak kellett kölcsönkérnie a szomszédtól kenyérre. Amikor engem hibáztatott mindenért.
A tárgyalás után napokig nem tudtam aludni. A lányom, Eszter aggódva nézett rám.
– Anya, mi lesz velünk?
– Nem tudom – mondtam őszintén. – De nem hagyom, hogy elvegyék tőlünk ezt a lakást.
Az ügy húzódott hónapokig. Közben László többször is üzent: „Csak egy szobát kérek! Hiszen te is tartozol nekem!”
De én már nem voltam az a kislány, aki fél tőle. Megtanultam kiállni magamért. Az ügyvédemmel mindent megtettem, hogy bizonyítsam: László soha nem törődött velem igazán.
A bíróság végül úgy döntött: Lászlónak nincs joga a lakáshoz. Megkönnyebbülve omlottam össze otthon a kanapén.
De mégsem éreztem igazi győzelmet. Vajon tényleg ennyire kegyetlen vagyok? Tartozom-e valakinek csak azért, mert valaha egy fedél alatt éltünk? Vagy jogom van végre saját életet élni?
„Ti mit tennétek a helyemben? Meddig tart a családi kötelék ereje? Lehet-e valaha igazán lezárni a múltat?”