„Nem vagyok a cseléded!” — Hogyan veszítettem el önmagam húsz év házasság után, és hogyan találtam újra rá

„Te egész nap csak otthon vagy, mitől vagy ilyen fáradt?” – csattant fel Gábor hangja, miközben az eső dobolt az ablakon. A konyhapultnál álltam, kezemben a mosogatórongy, és úgy éreztem, mintha minden egyes csepp víz a lelkemre hullana. A gyerekek már a szobájukban voltak, csak mi ketten maradtunk ebben a túl nagyra nőtt csendben.

Nem válaszoltam rögtön. Azt hiszem, akkor már nem is volt bennem erő vitatkozni. Húsz éve éltünk együtt, és minden napom ugyanúgy telt: reggel korán keltem, reggelit készítettem Annának és Marcinak, Gábornak kávét főztem, aztán elindítottam őket az iskolába és a munkahelyre. Utána takarítás, bevásárlás, főzés, mosás – minden nap ugyanaz a körforgás. Néha úgy éreztem, mintha láthatatlan lennék.

„Nem vagyok a cseléded!” – szakadt ki belőlem végül, hangom remegett. Gábor csak legyintett.

„Ne hisztizz már, Zsuzsa! Minden nő ezt csinál.”

Zsuzsa. Már régóta nem hívtak így szeretettel. A nevem is csak egy szó lett, amit odavetnek, ha valami nem stimmel.

Aznap este sokáig ültem a fürdőszobában. Néztem magam a tükörben: karikás szemek, fáradt arc, hajamban ősz szálak. Ki ez a nő? Hol van az a Zsuzsa, aki valaha álmodott? Aki szeretett nevetni?

Másnap reggel Anna hisztizett az iskolatáskája miatt, Marci megint nem találta a tornacipőjét. Gábor sietve vette fel az ingét.

„Hol van a barna övem?”

„Ott, ahol hagytad.”

„Te vagy itthon egész nap, nem tudnád rendbe rakni?”

A gyomrom összeszorult. Megint én vagyok a hibás mindenért. De most valami megváltozott bennem. Nem szóltam semmit. Csak figyeltem őket – mintha kívülálló lennék a saját életemben.

Aznap délután elmentem sétálni a Városligetbe. Hideg szél fújt, de nem bántam. Leültem egy padra és először sírtam igazán hosszú idő után. Egy idős néni ült le mellém.

„Jól van, kedveském?”

„Nem tudom” – válaszoltam őszintén.

„Néha az embernek sírnia kell. De utána mindig könnyebb lesz.”

Hazafelé menet vettem egy jegyzetfüzetet. Este, amikor mindenki aludt, elkezdtem írni: mindent, amit soha nem mondtam ki. Hogy mennyire félek attól, hogy így maradok örökre. Hogy néha azt érzem: ha eltűnnék, senkinek sem tűnne fel.

A napok teltek, de bennem valami elindult. Egyre többet írtam. Elkezdtem olvasni régi könyveimet – Jókait, Szabó Magdát –, amiket régen szerettem. Egyik este Anna bejött hozzám.

„Anya, miért sírsz?”

„Csak elfáradtam.”

Odabújt hozzám.

„Szeretlek.”

Ez volt az első alkalom hónapok óta, hogy valaki ezt mondta nekem.

Egy hét múlva Gábor később jött haza. Éreztem rajta az idegen parfümöt.

„Hol voltál?” – kérdeztem halkan.

„Túlóra volt.”

Nem szóltam semmit. De tudtam: hazudik.

Aznap este elővettem a jegyzetfüzetemet és leírtam: „Nem akarok így élni tovább.”

Elkezdtem állásokat nézegetni az interneten. Régen könyvelő voltam egy kis cégnél – talán most is szükség lenne rám valahol. Felhívtam régi kolléganőmet, Katit.

„Gyere be hozzánk! Kellene valaki részmunkaidőben.”

Először féltem elmondani Gábornak.

„Dolgozni akarsz? Minek? Nem keresek eleget?”

„Nem erről van szó. Szükségem van valamire… ami csak az enyém.”

Napokig duzzogott. Anna viszont büszke volt rám.

Az első munkanapomon remegett a kezem az izgalomtól. De amikor beléptem az irodába és Kati rám mosolygott, tudtam: jó helyen vagyok.

Otthon persze nem lett minden könnyebb. Gábor egyre többet maradt távol, Marci lázadni kezdett – „Anya miért nincs itthon mindig?” –, Anna viszont segített főzni és mosni.

Egy este Gábor részegen jött haza.

„Te megváltoztál” – mondta vádolva.

„Igen. Mert végre magamért is élek.”

Aznap éjjel alig aludtam. Reggel Gábor összepakolt pár ruhát és elment.

Furcsa üresség maradt utána – de nem fájt annyira, mint gondoltam volna.

A következő hetekben lassan új rend alakult ki otthon. Többet nevettünk Annával és Marcival. Néha még mindig nehéz volt – de már tudtam: képes vagyok újrakezdeni.

Most itt ülök a régi jegyzetfüzetemmel és visszaolvasom az első bejegyzéseket. Már nem félek attól, hogy eltűnök. Tudom: számítok magamnak.

Vajon hány nő él még így ma Magyarországon? Hányan érzik magukat láthatatlannak? És vajon mikor merjük végre kimondani: „Elég volt!”?