Évekig barátoknak hittük őket, aztán elárultak: Egy budapesti panel mindennapjai

„Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megtették, Zsófi!” – kiáltottam elcsukló hangon, miközben a nappalink közepén álltam, a kezemben szorongatva azt a hivatalos levelet, ami mindent megváltoztatott. Zsófi csak némán nézett rám, nagy, könnyes szemekkel, mintha ő maga sem tudná, mit mondjon. „Évekig barátoknak hittük őket… és most?”

A történetünk négy évvel ezelőtt kezdődött, amikor Zsófival beköltöztünk ebbe a kis panelba Újpesten. Első közös otthonunk volt: kicsi, de otthonos, az ablakból ráláttunk a játszótérre, ahol reggelente idős nénik etették a galambokat. A szomszédaink, Gabi és Tamás – egy fiatal házaspár –, már az első napon áthívtak minket egy szelet mákos bejglire és egy pohár borra. „Végre valaki, aki nem hetvenéves!” – nevetett Gabi, miközben bemutatkozott.

Gyorsan összebarátkoztunk. Szombat esténként társasjátékokat játszottunk náluk vagy nálunk, vasárnap reggelente közösen kávéztunk a gangon. Megosztottuk egymással a recepteket, életvezetési tanácsokat, sőt még a családi gondokat is. Amikor Zsófi elvesztette az állását a járvány alatt, Gabi segített neki önéletrajzot írni. Amikor Tamásnak begipszelték a lábát egy síbaleset után, én vittem őt gyógytornára. Nem telt el nap, hogy ne beszéltünk vagy találkoztunk volna.

Aztán jött a pandémia. Minden megváltozott. Bezárva éltünk a lakásainkban, és egyre nyomasztóbb lett a mindennapok súlya. Zsófi és én home office-ban dolgoztunk, Gabi nővérként dolgozott a Szent István kórházban, Tamás pedig villamosvezető volt. Egyre feszültebbek lettek; később jöttek haza, ritkábban jelentkeztek. Ha mégis átjöttek, gyakran veszekedtek. Egyik este áthallatszott a falon Tamás kiabálása: „Nem bírom tovább ezt az egészet!” Gabi sírt.

Próbáltunk segíteni nekik. Meghívtuk őket vacsorára, felajánlottuk, hogy beszélgessünk. De egyre többször utasították vissza. Zsófi azt mondta: „Talán csak időre van szükségük.” Én viszont nem tudtam elviselni ezt a csendet közöttünk.

Aztán jött a legrosszabb. Anyukám Debrecenben súlyosan megbetegedett. El kellett utaznunk hozzá pár hétre. Megkértük Gabit és Tamást, hogy nézzenek rá a lakásunkra – locsolják meg a virágokat, szedjék fel a postát. Azonnal igent mondtak: „Természetes! Számíthattok ránk.” Átadtuk nekik a kulcsot és elutaztunk.

Amikor visszatértünk, rideg lakás fogadott minket – és még ridegebb szomszédok. A virágok kiszáradva, a posta szétdobálva hevert a földön. Gabiék napokig nem jelentkeztek. Amikor végre összefutottam Tamással a lépcsőházban, csak annyit motyogott: „Sok volt mostanában a dolgunk”, majd becsapta maga mögött az ajtót.

De ez még nem volt minden. Néhány nap múlva levelet kaptunk a közös képviselőtől: valaki bepanaszolt minket „hangoskodásért és rendetlenségért”, amíg nem voltunk otthon! A levélben konkrétan megnevezték a mi lakásunkat mint problémásat. Dühös voltam. Felmentem hozzájuk.

– Tamás, beszélhetnénk? – kérdeztem feszülten.

Rám nézett hidegen: – Nincs miről beszélni. Mindenki törődjön a saját dolgával.

Nem hittem el. Zsófi egész éjjel sírt. Én egy percet sem aludtam.

A napok teltek, de a feszültség csak nőtt. A házban elkezdtek pletykák terjedni – hogy mi vagyunk a problémás szomszédok, hogy bulikat tartunk munkaidőben… Hazugság volt minden szó. Senki nem köszönt többé a liftben, senki nem kopogtatott át egy kávéra.

Egy este Gabival futottam össze az éjjel-nappali előtt. Kezében szatyrok, lehajtott fej.

– Miért tettétek ezt? – kérdeztem halkan.

Felnézett rám; vörös volt a szeme.

– Nem volt más választásunk… Tamást kirúgással fenyegették a cégnél a házból érkező panaszok miatt… Valakinek bűnbaknak kellett lennie… Sajnálom…

Nem tudtam mit mondani. Csak elsétáltam mellette.

Zsófival már sosem lettünk ugyanazok az emberek. Az emberekbe vetett bizalmunk egyik napról a másikra szertefoszlott. Megtanultuk: még azok sem azok, akinek gondolod őket, akikkel minden örömödet és bánatodat megosztod.

Most is itt ülök ugyanazon a gangon, ahol régen együtt kávéztunk mindannyian, és azon gondolkodom: Vajon lehet-e újra bízni az emberekben egy ilyen árulás után? Vagy ezek a sebek örökre megváltoztatnak minket?