Összetört bizalom: Egy magyar család története a megbocsáthatatlan árulásról

– Hol van a férjed, Anna? – kérdezte élesen anyósom, Ilona néni, miközben a konyhaasztalra csapta a vizespoharat. A pohárban megreszketett a víz, mint bennem a félelem.

– Nem tudom – feleltem halkan, de a hangom remegett. – Tegnap este még azt mondta, hogy csak elugrik a boltba. Azóta nem láttam.

Ilona néni sóhajtott, majd lesütötte a szemét. – Ma reggel láttam őt… nem egyedül volt. Egy fiatal nővel sétáltak a parkban. Azt hittem, csak kolléganő… de ahogy egymásra néztek… Anna, ne haragudj, de muszáj volt elmondanom.

A világ megállt. A szívem úgy vert, mintha ki akarna törni a mellkasomból. Az ablakon túl szürke volt az ég, mintha az egész város együtt gyászolna velem.

– Hogy hívják? – kérdeztem végül.

– Zsófi – suttogta Ilona néni. – Azt mondta, új kolléga az iskolában.

A férjem, Gábor, tanár volt egy budapesti általános iskolában. Én könyvtárosként dolgoztam ugyanott. Tíz éve voltunk házasok. Volt egy nyolcéves fiunk, Marci. Azt hittem, mindent kibírunk együtt: a devizahitelt, a munkahelyi leépítéseket, anyám halálát. De erre nem készített fel semmi.

Aznap este Gábor nem jött haza. Marci kérdezgette:

– Anya, apa mikor jön?

– Dolgozik, kicsim – hazudtam. – Hamarosan itt lesz.

De nem jött. Másnap reggel Gábor végre felhívott.

– Anna… beszélnünk kell.

A hangja idegen volt. Mint aki már eldöntött mindent.

– Hol vagy? – kérdeztem.

– Zsófinál vagyok. Ne haragudj… nem akartam így…

– Akkor hogy akartad? – kiáltottam bele a telefonba. – Hogy gondoltad ezt elmondani? Hogy majd egyszer csak eltűnsz?

Csend lett. Csak a vonal zúgott.

– Sajnálom – mondta végül. – De én… én már nem tudok visszamenni.

Letettem. A kezem remegett. Marci a szobában játszott kisautókkal. Nem értette, mi történik.

Aznap este Ilona néni átjött hozzánk. Leült mellém a kanapéra.

– Anna… én tudtam róla egy ideje – vallotta be sírva. – Gábor megváltozott, de azt hittem, csak átmeneti. Nem akartam beleavatkozni…

– És én? Én nem számítok? – fakadtam ki. – Mindig mindent megtettem ezért a családért! Amikor beteg voltál, én vittelek orvoshoz! Amikor Gábor elvesztette az állását, én tartottam el mindenkit! Most meg mindenki hallgatott?!

Ilona néni csak sírt. Életemben először éreztem iránta haragot.

A következő napokban Gábor nem jelentkezett. Egyedül vittem Marcit iskolába, dolgoztam, próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne. De mindenki tudta az igazat: a kollégák suttogtak mögöttem, az anyukák az iskolaudvaron sajnálkozva néztek rám.

Egy este Marci odabújt hozzám:

– Anya… apa már nem szeret minket?

A szívem összeszorult.

– Dehogynem szeret… csak most kicsit messzebb van tőlünk.

Hazugság volt. Gábor már Zsófival élt egy albérletben Zuglóban. Egyre kevesebbet hívta Marcit is.

Egy hónap múlva Gábor beadta a válókeresetet. A lakás közös volt: panel a Kőbányán, amit még az esküvő előtt vettek fel hitelre a szüleink segítségével. Most Gábor azt akarta, adjuk el és osszuk ketté.

– Nem hagyom! – mondtam neki egy találkozónk alkalmával egy kávézóban. – Ez Marci otthona! Neked ott van Zsófi!

Gábor vállat vont.

– Nekem is jár a fele. Nem akarok harcolni…

– Akkor miért teszed? Miért teszed ezt velünk?

Gábor csak nézett rám üresen.

A bíróság végül nekem ítélte a lakást, de cserébe ki kellett fizetnem Gábort részletekben. A pénzt Zsófi lakására költötték.

Ilona néni próbált segíteni, de közben titokban tartotta a kapcsolatot Gáborral és Zsófival is. Egy nap Marci véletlenül meghallotta, ahogy telefonon beszélgetnek:

– Nagyi… te szereted azt a nénit? – kérdezte később tőle.

Ilona néni zavartan mosolygott:

– Ő apád barátnője… de te mindig az unokám maradsz!

Marci sírva fakadt.

A család kettészakadt: az anyósom és Gábor új családja egy oldalon álltak, én és Marci a másikon. A barátaink közül is sokan elfordultak tőlünk: voltak, akik Gábort sajnálták („fiatal még, joga van új élethez”), mások engem („szegény Anna, hogy bírja ezt?”).

A munkahelyemen is nehezebb lett minden: Zsófi ugyanabban az iskolában kezdett tanítani magyart. Minden reggel láttam őket együtt érkezni kézen fogva. Volt olyan nap, amikor inkább szabadságot vettem ki csak hogy ne kelljen találkoznom velük.

Egy év telt el így. Marci egyre zárkózottabb lett, éjszakánként bepisilt, pszichológushoz kellett vinnem. Éreztem: ha most nem változtatok valamin, mindketten tönkremegyünk.

Egy este leültem Marcival:

– Mit szólnál hozzá, ha elköltöznénk vidékre? Ott tiszta lappal kezdhetnénk mindent…

Marci csak annyit mondott:

– Ott nem lesz Zsófi?

Megráztam a fejem.

– Nem lesz.

Így költöztünk el egy kisvárosba Fejér megyébe, ahol új munkát kaptam a helyi könyvtárban. Marci új iskolába került, lassan új barátokat szerzett. Évekbe telt, mire újra mosolyogni láttam.

Gábor idővel próbált visszatérni az életünkbe: ajándékokat küldött Marcinek születésnapjára, néha felhívta telefonon. De Marci már nem akart vele beszélni.

Ilona néni egyszer meglátogatott minket vidéken:

– Anna… megbántam mindent – mondta sírva. – Elvesztettem az unokámat is…

Nem tudtam mit mondani neki. A bizalom egyszer törik össze igazán: amikor azok árulnak el, akiket legjobban szerettél.

Most itt ülök egy csendes estén a kisvárosi lakásunkban és azon gondolkodom: lehet-e valaha teljesen megbocsátani? Vagy vannak sebek, amik örökre fájnak?

Ti mit gondoltok: lehet újra bízni azokban, akik egyszer összetörték a szíveteket?