Az ajtó előtt álló idegen – Egy titok, amit anyám elhallgatott

– Ki maga? – kérdeztem remegő hangon, miközben a kilincsre szorítottam a kezem. A panelház folyosóján álló férfi ismerős volt valahonnan, de nem tudtam hova tenni. A szívem a torkomban dobogott, ahogy végigmértem: őszülő halánték, mély barázdák az arcán, és olyan tekintet, amiben fájdalom és remény keveredett.

– Zsófi vagyok – mondtam végül, amikor láttam, hogy nem mozdul. – Mit akar?

A férfi lenyelte a szavait, aztán halkan megszólalt:

– Az apád vagyok.

A világ megállt. Az anyám mindig azt mondta, apám meghalt egy autóbalesetben, mielőtt megszülettem. Soha nem beszélt róla többet, csak néha láttam könnyeket a szemében, amikor szóba került. Most pedig itt áll egy idegen, aki azt állítja, hogy ő az apám.

– Ez valami rossz vicc? – kérdeztem dühösen. – Anyám azt mondta…

– Tudom, mit mondott – vágott közbe csendesen. – De nem igaz. Sajnálom, hogy így kell megtudnod.

A kezem remegett, ahogy becsuktam mögötte az ajtót. Leültem a kanapéra, és próbáltam összerakni a gondolataimat. Vajon miért hazudott nekem anyám egész életemben? Miért most jelent meg ez a férfi?

Aznap este nem tudtam aludni. Felhívtam anyámat, de csak a hangposta jelentkezett. Másnap reggel újra kopogtak. Ugyanaz a férfi állt ott.

– Zsófi, kérlek… csak hallgass meg. Nem akarok semmit elvenni tőled. Csak szeretném, ha tudnád az igazat.

Beengedtem. Leültünk egymással szemben a konyhában. Ő elővett egy régi fényképet: egy fiatal nő és egy férfi mosolyogtak rajta – anyám és ő.

– Anyád és én szerettük egymást – kezdte halkan. – De fiatalok voltunk, és hibáztunk. Amikor megtudta, hogy terhes veled, én… gyáva voltam. Elmenekültem. Nem voltam kész apának lenni.

A könnyeim potyogtak. Haragudtam rá is, anyámra is. Hogy lehetett ilyen önző? Hogy lehetett ilyen gyáva?

– Miért most jött vissza? – kérdeztem keserűen.

– Rákos vagyok – mondta ki egyszerűen. – Nem tudom, mennyi időm van hátra. De nem akartam úgy meghalni, hogy sosem láttalak.

A szavak súlya rám nehezedett. Egyszerre éreztem dühöt és szánalmat. Hónapokon át kerülgettem őt: néha találkoztunk egy kávéra, néha csak üzenetet váltottunk. Próbáltam megérteni őt, de minden alkalommal ott motoszkált bennem a kérdés: miért kellett nekem hazugságban felnőnöm?

Végül elmentem anyámhoz. Ő az ablakban állt, amikor megérkeztem.

– Tudom, hogy találkoztál vele – mondta anélkül, hogy rám nézett volna.

– Miért hazudtál nekem egész életemben? – kérdeztem sírva.

Anyám leült mellém a kanapéra. A hangja fáradt volt és megtört:

– Azt hittem, így lesz neked könnyebb. Azt hittem, ha azt mondom, meghalt, nem fogsz haragudni rá… vagy rám.

– De így csak magányosabb lettem! Mindig hiányzott valami… valaki! – kiáltottam rá.

Anyám sírt. Életemben először láttam ennyire összetörve.

– Sajnálom… annyira sajnálom…

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott mellette, és mindketten sírtunk.

Az apámmal töltött utolsó hónapok lassan gyógyították a sebeimet. Megismertem őt: szerette a magyar irodalmat, imádta a Balatont és mindig ugyanazt a viccet mesélte el újra és újra. Amikor végül elment, már nem haragudtam rá annyira. Inkább csak sajnáltam mindazt az elvesztegetett időt.

Most itt ülök a lakásomban, egyedül. Nézem a régi fényképet róluk együtt – anyám és apám fiatalon –, és azon gondolkodom: vajon hány családban vannak még ilyen titkok? Hányan nőnek fel hazugságban csak azért, mert valaki azt hiszi, így könnyebb lesz?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg tudtok bocsátani egy ilyen hazugságot? Vagy örökre ott marad a seb?