Az a levél, ami mindent megváltoztatott: Kötelesség vagy boldogság?

– Megint levelet kaptál anyádtól – mondta Gábor, miközben az asztalra tette a borítékot. A keze remegett, de nem szólt semmit. Csak néztem a nevemet a borítékon: Kovács Júlia. Az anyám kézírása. Azonnal összeszorult a gyomrom, ahogy mindig, amikor tőle jött valami.

Nem akartam felbontani. Tudtam, hogy semmi jó nem lehet benne. De Gábor ott állt, várta, hogy reagáljak. Végül remegő kézzel feltéptem a borítékot. „Kedves Júlia!” – kezdődött a levél, de már az első mondat után éreztem, hogy ez nem egy szokványos üzenet. Anyám tartásdíjat követelt tőlem. Azt írta, hogy beteg, nincs elég pénze gyógyszerekre és rezsire, és mivel én vagyok az egyetlen gyereke, kötelességem segíteni neki.

A szavak égettek. „Tudod jól, mennyit áldoztam érted!” – írta. „Most rajtad a sor.” A könnyeim kicsordultak, de nem a sajnálattól. Harag volt bennem, düh és bűntudat egyszerre. Gábor csendben leült mellém.

– Mit fogsz csinálni? – kérdezte halkan.

Nem tudtam válaszolni. Hogy mondjam el neki – vagy bárkinek –, hogy az anyám soha nem volt igazán anya? Hogy gyerekkoromban csak a saját bajai érdekelték? Hogy amikor apám elhagyott minket, engem hibáztatott mindenért? Hogy soha nem kaptam tőle egy ölelést sem, csak szemrehányást?

Aznap este nem aludtam. A plafont bámultam, miközben Gábor halkan szuszogott mellettem. Eszembe jutottak a régi karácsonyok: anyám mindig fáradt volt, ideges, és ha valami nem sikerült tökéletesen, rajtam töltötte ki a dühét. „Miattad nincs pénzünk!” – mondta egyszer, amikor 12 éves voltam és új cipőt kértem.

Most pedig azt várja tőlem, hogy eltartsam őt.

Másnap felhívtam a nővéremet – pontosabban a féltestvéremet –, de ő röviden csak annyit mondott: „Ez nem az én dolgom. Te vagy az egyetlen vér szerinti gyereke.” A hangja hideg volt, mintha szégyellné magát helyettem is.

A munkahelyemen is szétszórt voltam. A főnököm, Szabó Tamás odajött hozzám ebédszünetben.

– Minden rendben van? Nagyon levertnek tűnsz.

– Családi ügyek – motyogtam.

– Ha beszélni akarsz róla…

De nem akartam. Hogy is magyarázhatnám el bárkinek ezt az egészet? Magyarországon mindenki tudja: a szülőkről gondoskodni kell. Ez a törvény is. De mi van akkor, ha a szülő soha nem gondoskodott rólam igazán?

Este Gábor próbált vigasztalni.

– Nem vagy köteles mindent feláldozni érte – mondta halkan.

– De hát mégiscsak az anyám…

– Az anyád vagy egy idegen? – kérdezte Gábor hirtelen kemény hangon. – Mert amit veled tett…

Elhallgatott. Tudta jól, mennyit szenvedtem miatta. Amikor egyetemre mentem Budapestre, anyám azt mondta: „Majd meglátod, nélkülem semmire sem viszed!” Amikor Gáborral összeházasodtunk, nem jött el az esküvőre sem.

Most mégis azt várja tőlem, hogy eltartsam.

Napokig őrlődtem. Felhívtam egy ügyvédet is: jogilag tényleg köteles vagyok fizetni neki. De ki törődik azzal, hogy mennyi fájdalmat okozott nekem? Ki számolja bele ezt a törvénybe?

Végül elmentem hozzá. Egy kis panellakásban lakik Zuglóban. Amikor beléptem, éreztem a dohos szagot és láttam a gyógyszeres dobozokat az asztalon.

– Végre eljöttél – mondta fáradtan.

Nem ölelt meg. Nem mosolygott rám. Csak leült az asztalhoz és várta, hogy beszéljek.

– Miért most kérsz segítséget? – kérdeztem halkan.

– Mert most van rá szükségem – felelte egyszerűen. – Te vagy az egyetlen családom.

– És én? Én mikor voltam neked család? – tört ki belőlem a kérdés.

Anyám arca megkeményedett.

– Mindig mindent megtettem érted! – csattant fel.

– Sosem szerettél igazán…

Csend lett. Csak az óra kattogását hallottam.

– Ez nem igaz – mondta végül halkan. – Csak nehéz volt minden…

Hazafelé sírtam a villamoson. Az emberek bámultak rám, de nem érdekelt. Otthon Gábor várt rám.

– Mit döntöttél? – kérdezte óvatosan.

– Nem tudom… Talán fizetek neki valamennyit… De nem tudok újra gyerek lenni mellette. Nem tudok úgy tenni, mintha minden rendben lenne.

Azóta is minden hónapban utalok neki valamennyit. De minden alkalommal összeszorul a szívem. Vajon jó döntést hoztam? Meddig kell viselnünk mások bűneit csak azért, mert családtagok vagyunk?

„Ti mit tennétek a helyemben? Hol húzódik a határ kötelesség és önvédelem között?”