A végrendelet, amely szétszakította a családunkat: Mária története Nitráról
– Nem hiszem el, hogy ezt tette velem! – kiáltottam fel, miközben a kezem remegett a papírlap felett. A nappali sarkában ültem, a régi diófa asztalnál, ahol annyi vasárnapi ebédet töltöttünk együtt. Most azonban minden megváltozott. A végrendelet ott feküdt előttem, fekete betűkkel, amelyek örökre megpecsételték a sorsomat.
A férjem, Gábor csak némán állt mellettem. Az arca sápadt volt, a szemei elkerülték az enyémet. Tudtam, hogy ő is szenved, de valahogy mégis úgy éreztem, hogy egyedül maradtam ebben az egészben.
– Mária, kérlek… – kezdte halkan, de félbeszakítottam.
– Ne mondj semmit! Hogy tehette ezt velem az anyád? Tizenöt évig ápoltam őt, amikor beteg lett, én vittem orvoshoz, én főztem rá, én voltam mellette, amikor senki más nem volt! És most… semmit sem hagyott rám. Semmit! – a hangom elcsuklott, könnyek gyűltek a szemembe.
Gábor leült mellém, de nem nyúlt hozzám. Csak bámulta a végrendeletet, mintha abban keresné a választ mindenre.
A testvére, Zsuzsa már régóta féltékeny volt rám. Mindig éreztette velem, hogy csak „a meny” vagyok, sosem leszek igazi családtag. Most pedig mindent megkapott: a házat Nitrán, a telket a Balatonnál, még az anyósom régi ékszereit is. Nekem csak egy porcelán angyalka jutott – egyetlen emlék, amit még gyerekkoromban kaptam tőle karácsonyra.
Aznap este nem tudtam aludni. A gondolataim csak kavarogtak: miért? Mit tettem rosszul? Miért nem voltam elég jó? Az emlékek sorra törtek rám: ahogy együtt főztünk szilvalekvárt az udvaron, ahogy anyósom nevetett az unokáimon, ahogy egyszer azt mondta: „Mária, te vagy a család lelke.” Hazugság volt minden?
Másnap reggel Zsuzsa jött át. Kopogás nélkül lépett be – ahogy mindig is tette.
– Szia – mondta hűvösen. – Gondoltam, beszélhetnénk a temetésről és… hát, a házról is.
– Persze – válaszoltam fojtott hangon. – Gondolom, most már minden a tiéd.
Zsuzsa vállat vont. – Anyu így akarta. Tudod jól, hogy mindig is közelebb álltunk egymáshoz.
– Én is szerettem őt! – csattantam fel. – Mindent megtettem érte!
– Lehet… de te sosem voltál az igazi lánya – mondta ridegen.
Ez volt az a pillanat, amikor valami végleg eltört bennem. Felálltam, és kimentem az udvarra. A kertben még ott illatozott az orgona, amit együtt ültettünk évekkel ezelőtt. Most azonban minden színét vesztette.
Napokig csak bolyongtam a házban. Gábor próbált vigasztalni, de közénk is éket vert ez az egész. Az anyósom döntése nemcsak engem sebzett meg, hanem a házasságunkat is.
Egy este leültem Gáborral beszélgetni.
– Mondd el őszintén: tudtad előre? – kérdeztem halkan.
– Nem… esküszöm, fogalmam sem volt róla – felelte megtörten. – De talán… talán anya sosem tudta igazán elfogadni azt, hogy te vagy mellettem.
– De miért? Mit tettem rosszul?
Gábor csak megrázta a fejét. – Néha nem kell semmit sem tenni. Vannak emberek, akik egyszerűen nem tudnak szeretni úgy, ahogy várnánk tőlük.
Ezek a szavak fájtak a legjobban.
A temetés napján Zsuzsa büszkén állt a gyászolók között. Én csak csendben sírtam. Az emberek odajöttek hozzám: „Mária, milyen erős vagy!” – mondták. De belül darabokra voltam törve.
A következő hetekben mindenki Zsuzsát ünnepelte: „Milyen ügyesen intézi az örökséget!” – hallottam újra és újra. Engem senki sem kérdezett meg arról, hogy érzem magam.
Egy este Gáborral vitatkoztunk.
– Nem bírom tovább! – kiáltottam rá. – Úgy érzem magam ebben a családban, mintha sosem lettem volna fontos!
– Mária… kérlek… próbáljunk meg továbblépni! – könyörgött.
– Hogy lépjek túl azon, hogy mindent elvettek tőlem? Hogy az egész életemet semmibe vették?
A válaszai csak üresen kongtak.
Végül úgy döntöttem: elköltözöm egy időre a húgomhoz Budapestre. Szükségem volt távolságra, hogy újra megtaláljam önmagam.
A város zaja között lassan kezdtem feldolgozni mindazt, ami történt. Rájöttem: nem az örökség fáj igazán, hanem az érzés, hogy sosem voltam elég jó ebben a családban.
Most itt ülök egy budapesti kávézóban és írom ezt a történetet. A porcelán angyalka ott van mellettem az asztalon – egyetlen emlék abból az életből, amit elveszítettem.
Vajon képes vagyok valaha is megbocsátani? Lehet-e újrakezdeni ott, ahol minden darabokra hullott? Ti mit tennétek a helyemben?