Anyám elfelejtett engem, én pedig rettegek a saját gyermekemért – Egy magyar család drámája a demencia árnyékában
– Nem vagyok a lányod! Takarodj innen! – üvöltötte rám anyám, miközben remegő kézzel próbáltam elvenni tőle a konyhakést. A szívem a torkomban dobogott, a hasam ösztönösen védtem, mintha már most is ott lenne a karomban a kislányom.
Ez volt az a pillanat, amikor végleg megértettem: az életem, amit eddig ismertem, véget ért. Az én anyám, a mindig gondoskodó, kemény, de szeretetteljes Ilona, már csak ritkán néz rám úgy, ahogy régen. Mostanában inkább idegenként méreget – vagy épp ellenségként.
A nevem Réka. Harmincnyolc éves vagyok, és végre, hosszú évek próbálkozása után, babát várok. A férjem, Gábor, mindig mellettem állt, még akkor is, amikor már majdnem feladtam a reményt. Most azonban mindketten egy olyan helyzetben találtuk magunkat, amire semmilyen könyv vagy tanfolyam nem készíthetett fel.
Anyámnál tavaly ősszel diagnosztizálták az Alzheimer-kórt. Az első jelek még csak bosszantó feledékenységnek tűntek: elveszett kulcsok, elfelejtett nevek, furcsa ismétlődő kérdések. De aztán jöttek a dühkitörések, a vádaskodás, a félelem és a paranoia. Az öcsém, Zoli külföldön él – ő csak telefonon aggódik. Minden rám maradt.
– Réka, nem lehetne inkább valami otthonba vinni? – kérdezte Gábor egyik este fáradtan. – Nem bírjuk ezt sokáig. Te babát vársz! Mi lesz, ha egyszer tényleg bántani akar?
– Nem tudom – suttogtam könnyek között. – Hogy hagyhatnám magára? Ő is felnevelt engem…
A lakásunk egy panelházban van Zuglóban. Kicsi, de eddig elfértünk benne ketten. Most viszont minden szoba tele van feszültséggel: anyám hol sírva keresi az apámat (aki húsz éve meghalt), hol rám zúdítja minden haragját.
Egyik délután épp főztem, amikor anyám bejött a konyhába:
– Mit csinálsz itt? Ez az én házam! Ki engedett be?
– Anya, én vagyok… Réka…
– Hazudsz! Az én lányom nem ilyen kövér! – mutatott a hasamra gúnyosan.
Azt hittem, megszakad a szívem. Aztán hirtelen megfordult és becsapta maga mögött az ajtót.
Az éjszakák még rosszabbak. Anyám gyakran felriad, kiabál, hogy idegenek vannak a lakásban. Egyszer hajnalban rám törte az ajtót:
– Hol van az én kislányom? Mit tettél vele?
Próbáltam nyugtatni:
– Anya, itt vagyok… Nézd meg! Én vagyok az!
De csak sírt és ütötte az ágyamat.
A szomszédok már többször panaszkodtak. Egyik nap átjött Marika néni:
– Réka drágám, nem lehetne valamit tenni? Egész éjjel kiabál az Ilona…
Szégyelltem magam. Mintha én tehetnék róla.
A családi ebédek régen vidámak voltak. Most mindenki feszeng. Zoli ritkán jön haza, de amikor igen, csak tanácsokat osztogat:
– Szervezz neki napközit! Vagy valami gondozót! Nem várhatod el magadtól, hogy mindent egyedül csinálj!
De ki fizeti ezt? Egy pedagógus fizetéséből? Gábor informatikus ugyan, de mostanában neki is kevesebb a munkája.
A legrosszabb mégis az a bűntudat és félelem, ami minden nap velem van. Félek attól, hogy anyám egyszer tényleg bántani fogja magát – vagy engem… vagy majd a gyerekemet.
Egy este Gábor kiborult:
– Én ezt nem bírom tovább! Vagy ő megy otthonba, vagy én költözöm el!
Azt hittem, viccel. De láttam rajta: komolyan gondolja.
Aznap éjjel nem aludtam semmit. Csak ültem az ágy szélén és simogattam a hasamat.
„Mit csináljak? Hogy válasszak anya és a férjem… meg a születendő gyermekem között?”
Másnap reggel anyám csendes volt. Mint egy kisgyerek.
– Réka… – suttogta halkan. – Ugye nem haragszol rám?
Leültem mellé és sírtam vele együtt.
De tudtam: ez csak egy pillanatnyi béke. A következő nap újra kezdődött minden elölről.
A barátnőm, Kata egyszer azt mondta:
– Réka, ez nem az anyád hibája. Ez a betegség beszél belőle. De neked is jogod van élni! Gondolj arra is, hogy milyen anya leszel majd te…
De hogyan legyek jó anya úgy, hogy közben minden idegszálammal azon aggódom: vajon biztonságban lesz-e majd a kislányom ebben a lakásban? Mi lesz, ha anyám egyszer rákiabál vagy megijeszti? Mi lesz velem… ha elveszítem mindkettőjüket?
A magyar egészségügyben nincs könnyű dolga annak, aki idős hozzátartozót ápol otthon. A háziorvos csak annyit mondott:
– Próbáljon meg igényelni idősgondozói támogatást… De hát tudja maga is: hónapokat kell várni.
A család széthullóban van. Zoli továbbra is csak telefonon aggódik; Gábor egyre többször marad bent éjszakára dolgozni; én pedig egyedül maradok anyámmal és a félelmeimmel.
Néha azon kapom magam: irigylem azokat, akiknek már nincs élő szülőjük… Aztán rögtön bűntudatom lesz ettől a gondolattól.
A napok összefolynak: gyógyszerek beadása, fürdetés, veszekedések, sírások… És közben próbálok örülni annak, hogy végre anya leszek.
De vajon milyen anya leszek így? Hogy lehet egyszerre szeretni és félni attól az embertől, aki felnevelt? Hogy lehet eldönteni: mikor kell elengedni valakit – magadért és a gyermekedért?
Ti mit tennétek a helyemben? Hol van az önfeláldozás határa? Vajon tényleg bűnt követnék el, ha otthonba adnám anyámat… vagy már most is bűntudatból élek?