Húsz év után egyedül: Vigasz ott, ahol sosem vártam volna

– Hogy tehette ezt velem? – suttogtam magam elé, miközben a konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett a bögrével. A lakás csendje szinte fojtogató volt, csak a hűtőszekrény monoton zúgása töltötte be a teret. Gábor, a férjem, húsz év után egyik napról a másikra közölte: beleszeretett egy másik nőbe. Egy fiatalabb nőbe. Azt mondta, nem akar többé hazudni magának – vagy nekem.

– Anya, mi lesz most? – kérdezte a lányom, Dorka, miközben könnyes szemmel nézett rám. Nem tudtam mit mondani. Hogy mondjam el neki, hogy én sem tudom, mi lesz? Hogy minden, amit eddig biztosnak hittem, most darabokra hullott?

Az első napokban csak vegetáltam. Minden reggel ugyanaz: felkeltem, elkészítettem a kávét, de az íze semmit sem jelentett. A munkahelyemen is csak bámultam a monitort, a kollégáim kérdéseire gépiesen válaszoltam. Az anyám hívogatott, de nem akartam beszélni senkivel. Mindenki azt mondta volna: „Erős vagy, túl leszel rajta.” De én nem akartam erős lenni. Csak vissza akartam kapni azt az életet, amit elvesztettem.

Aztán egy este csöngettek. Az ajtóban Gábor anyja, Ilona állt. Mindig is feszült volt köztünk a viszony – sosem tartott elég jónak a fiának. Most mégis ott állt, kezében egy tál meleg rakott krumplival.

– Beengednél? – kérdezte halkan.

Nem akartam vele beszélni. De valami a szemében – talán ugyanaz a fájdalom, amit én is éreztem – meggyőzött.

Leültünk az asztalhoz. Ilona sokáig hallgatott, csak nézett rám. Végül megszólalt:

– Tudod, én sem értem Gábort. Azt hittem, okosabb annál…

Meglepődtem. Mindig azt hittem, hogy ő örül majd ennek a helyzetnek.

– Nem gondoltam volna, hogy pont tőled kapok vigaszt – mondtam keserűen.

Ilona elmosolyodott.

– Az ember sok mindent gondol az életben… aztán rájön, mennyire tévedett. Te vagy Dorka anyja. És most neked van szükséged valakire.

A könnyeim maguktól indultak el. Ilona nem szólt semmit, csak megfogta a kezem.

Aznap este először éreztem úgy, hogy nem vagyok teljesen egyedül.

A következő hetekben Ilona gyakran átjött. Néha csak ültünk és hallgattunk. Máskor beszélgettünk – néha veszekedtünk is. Egyik este például szóba hozta Gábort:

– Tudod, mindig is makacs volt. De sosem gondoltam volna, hogy ennyire önző tud lenni.

– Én sem – válaszoltam dühösen. – Húsz év… és mindent kidobott egy szőke titkárnő miatt.

Ilona bólintott.

– Az apja is ilyen volt…

Ekkor értettem meg: ő is átélte ugyanezt. Talán ezért tudott most mellettem lenni.

A család többi része persze nem így gondolta. Az anyám haragudott rám – szerinte biztosan én rontottam el valamit. A testvérem szerint Gábor mindig is ilyen volt, csak én nem vettem észre. A munkahelyemen is mindenki suttogott mögöttem: „Láttad? Elhagyta a férje…”

Dorka is nehezen viselte. Egyik este sírva jött haza:

– Anya, az apu új barátnője eljött érte az iskolába… mindenki látta! Szégyellem magam!

Nem tudtam mit mondani neki. Csak átöleltem.

Egyik este Ilona nálunk vacsorázott. Dorka is ott ült az asztalnál.

– Tudjátok – kezdte Ilona –, néha az élet olyan helyekről hoz vigaszt, ahonnan nem várjuk.

Dorka rám nézett.

– Te tényleg szereted a mamát? – kérdezte Ilonától.

Ilona elmosolyodott.

– Szeretem. Mert bátor volt akkor is, amikor én nem voltam az.

Aznap este Dorka először mosolygott hetek óta.

A hónapok teltek. Gábor néha felhívott – legtöbbször pénzről vagy Dorkáról beszéltünk. Egy alkalommal azonban megkérdezte:

– Haragszol rám?

Sokáig hallgattam.

– Nem tudom… Talán inkább csalódott vagyok.

Ő is hallgatott.

A válás végül gyorsan lezajlott. Az ügyvédem szerint szerencsém volt – Gábor nem akart harcolni semmiért. De én nem éreztem magam szerencsésnek.

A legnehezebb mégis az volt, amikor Dorka először ment el hétvégére Gáborhoz és az új barátnőjéhez. Üres volt a lakás – csak én és a csend maradtunk.

Ilona akkor is átjött.

– Tudod – mondta –, ha egyszer újra boldog leszel, ne felejtsd el: nem vagy egyedül.

Most már tudom: néha azok segítenek át a legsötétebb időszakon, akiktől sosem várnánk.

Vajon hányan élnek át hasonlót? És vajon képesek vagyunk-e megbocsátani azoknak, akik megbántottak minket – vagy akár önmagunknak?