„Nem így képzeltem el a második fiatalságomat” – Amikor a lányom visszaköltözött hozzám a válása után
– Anya, muszáj most beszélnünk! – Dóra hangja remegett, amikor egy szombat reggel becsapta maga mögött az ajtót. A konyhában ültem, a kávém már kihűlt, és a reggeli csendet csak a rádió halk zümmögése törte meg. Azt hittem, valami apróság lesz – talán megint összeveszett Gergővel, a férjével, ahogy mostanában olyan gyakran. De amikor megláttam a könnyeket a szemében, és ahogy szorosan magához ölelte a kis Emmát, tudtam: most valami végérvényesen megváltozott.
– Elváltunk. – A szó úgy zuhant rám, mint egy vizes lepedő. – Nem bírtam tovább, anya. Nem akarom, hogy Emma ebben nőjön fel.
Azt hiszem, akkor először éreztem azt, hogy az életem újra nem az enyém. Negyvenöt éves vagyok. Már számoltam a napokat: mikor lesz végre csend a lakásban, mikor mehetek el moziba egyedül egy szerdai estén, mikor utazhatok el egy hétvégére anélkül, hogy bárkinek főznöm kellene. Nem azért vártam ezt, mert nem szerettem volna őket – Dóra és Bence a mindeneim voltak mindig is –, de elfáradtam. Huszonöt év anyaság után szerettem volna végre egy kicsit magamért élni.
Most azonban újra ott álltam a konyhában, Dóra sírt, Emma az ölembe bújt, és én csak annyit mondtam: – Maradjatok itt, ameddig csak kell.
Az első hetekben mindenki ideges volt. Dóra egész nap telefonált az ügyvédjével, Gergő hol fenyegetőzött, hol könyörgött neki vissza. Emma éjszakánként sírt, nappal pedig hozzám bújt. Én pedig próbáltam tartani magam – főztem, mostam, intéztem az óvodát, közben pedig magamban újra és újra eltemettem az álmaimat.
Egyik este Dóra leült mellém a kanapéra. – Anya, tudom, hogy ez neked sem könnyű. De most tényleg szükségem van rád. Nem bírom egyedül.
– Tudom – sóhajtottam. – Csak néha úgy érzem, sosem lesz vége ennek az anyaszerepnek.
– Sajnálom – mondta halkan. – De most te vagy az egyetlen biztos pont az életemben.
A szívem összeszorult. Hát ezért vagyunk mi anyák? Hogy mindig ott legyünk, amikor kellünk? És mi lesz velünk? Mikor jön el az a pillanat, amikor végre magunkért élhetünk?
A család többi része sem könnyítette meg a helyzetet. Anyám minden vasárnap felhívott: – Miért nem próbálod meg kibékíteni őket? Régen nem így volt ez! Egy válás szégyen!
A bátyám, Laci is csak legyintett: – Persze, majd megint te oldod meg mindenki problémáját. Mikor gondolsz végre magadra?
De hogyan gondolhatnék magamra, amikor a lányom minden reggel sírva kel fel? Amikor Emma csak nálam alszik el? Amikor Dóra esténként azt kérdezi: – Anya, szerinted valaha újra boldog leszek?
Egyik este Emma lázasan ébredt. Dóra dolgozott – végre talált egy részmunkaidős állást egy könyvelőirodában –, én pedig egész éjjel virrasztottam Emmához hajolva. Hajnalban Dóra hazaesett: karikás szemekkel nézett rám.
– Anya… nem tudom, meddig bírom még ezt.
– Én sem – suttogtam magamban.
Aztán jött egy pillanat, amikor minden összetört bennem. Egy péntek délután volt: Dóra később ért haza, Emma hisztizett, mert nem akart fürdeni menni. Én pedig kiabálni kezdtem:
– Elég! Nem bírom tovább! Nekem is van életem!
Csend lett. Emma sírva fakadt, Dóra döbbenten nézett rám.
– Anya… te sosem beszéltél így velünk.
– Mert mindig mindent elfojtottam! Mindig csak adtam és adtam… De ki ad vissza nekem bármit is?
Aznap este sokáig ültem a sötétben. Hallottam Dórát és Emmát beszélgetni a szobában. Aztán Dóra bejött hozzám.
– Anya… igazad van. Nem akarom tönkretenni az életedet. Holnap megnézek pár albérletet.
– Nem erről van szó… Csak… néha szeretném azt hinni, hogy én is számítok valamit ebben a családban.
Másnap reggel Emma odabújt hozzám:
– Mama, te vagy a legjobb barátom.
Elmosolyodtam. Talán ezért éri meg mégis mindent újrakezdeni.
De vajon meddig lehet bírni önmagunk háttérbe szorítását? Mikor jön el az a pillanat, amikor végre én is fontos lehetek magamnak? Ti mit tennétek a helyemben?