Majka csak ürességet hagyott: Az örökség igazsága, ami szétszakította a családomat

– Hogy tehetted ezt velem, Majka? – kérdeztem remegő hangon, miközben a régi, kopott konyhaasztalnál ültem, és a kezembe gyűrtem azt a hivatalos papírt, ami mindent megváltoztatott. A nővérem, Majka, csak lesütötte a szemét, mintha a csempe mintázatában keresné a választ. A szobában anyánk hiánya szinte tapintható volt – a falon még ott lógtak a régi családi fotók, de már egyik sem jelentett semmit.

Aznap reggel temettük el anyát. A temetés után mindenki csendben volt, csak a szél zúgott a temetőben. Azt hittem, legalább most összetartunk majd Majkával. De amikor hazaértünk, és előkerültek az ügyvéd által hozott papírok, minden darabokra hullott.

– Nem én döntöttem így, Zoli – mondta végül Majka halkan. – Anyu akarta ezt.

– De miért? – kiáltottam rá. – Miért hagyta rád a házat, az összes megtakarítását? Nekem csak egy régi karórát meg egy fényképalbumot szánt! Hát nem voltam én is a fia?

Majka szeme megtelt könnyel, de nem válaszolt. Csak ültünk ott, két felnőtt ember, akik gyerekként kapaszkodtak volna egymásba, ha tudtak volna.

Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam, és újra meg újra lejátszottam magamban az utolsó beszélgetésemet anyával. Vajon mondott valamit, amit félreértettem? Volt valami jele annak, hogy nem vagyok neki olyan fontos?

Másnap reggel apám – aki már évek óta külön élt tőlünk – felhívott.

– Fiam, ne haragudj anyádra – mondta fáradt hangon. – Ő mindig csak jót akart nektek.

– Akkor miért csinálta ezt? – kérdeztem dühösen.

– Talán félt attól, hogy te úgyis boldogulsz majd. Mindig azt mondta: „Zoli erős fiú, ő megáll a saját lábán.”

Ez nem vigasztalt. Sőt, csak még jobban fájt. Miért kellett nekem erősnek lennem? Miért kellett mindent egyedül kibírnom?

A következő hetekben Majka próbált közeledni hozzám. Meghívott vacsorára, küldött üzeneteket. De én nem tudtam megbocsátani neki. Úgy éreztem, elárultak. Az egész gyerekkorunkat végigkísérte az a látszólagos egyenlőség – ugyanazokat a ruhákat hordtuk felváltva, ugyanazt a csokit kaptuk karácsonyra. Most kiderült, hogy ez csak illúzió volt.

Egy este Majka átjött hozzám.

– Zoli, kérlek… beszéljünk erről. Nem akarom elveszíteni a testvéremet.

– Már elveszítettél – mondtam ridegen.

Majka sírva fakadt. Akkor először láttam rajta igazi bűntudatot.

– Nem tudtam erről semmit! Anyu csak pár hete mondta el nekem, hogy így döntött. Én tiltakoztam! De ő hajthatatlan volt… Azt mondta, nekem nagyobb szükségem lesz rá.

– És szerinted igaza volt? – kérdeztem keserűen.

– Nem tudom… Talán igen. De nem így akartam.

A szavak ott maradtak köztünk kimondatlanul is: mindketten vesztesek lettünk ebben az örökségben. Ő elveszítette a testvérét, én az anyám emlékét.

Az utcán ismerősök állítottak meg.

– Hallottuk, mi történt… – suttogták együttérzően vagy éppen kíváncsian. Egy kisvárosban mindenki mindent tudni akar.

A munkahelyemen is nehezebben ment minden. Folyton azon járt az eszem: vajon más családokban is így mennek ezek a dolgok? Vagy csak nálunk szakítja szét az örökség azt, ami addig erősnek tűnt?

Egyik este elmentem anyám sírjához. Letérdeltem a hideg földre.

– Miért tetted ezt velem? – suttogtam. – Nem voltam elég jó?

A válasz persze nem jött meg. Csak a szél zúgott tovább a temetőben.

Azóta eltelt fél év. Majkával alig beszélünk. Néha látom őt az utcán: sápadtabb lett, mintha őt is emésztené valami belülről. Én is magányosabb vagyok, mint valaha.

Sokan azt mondják: az idő majd begyógyítja a sebeket. De mi van akkor, ha ezek a sebek sosem gyógyulnak be teljesen? Ha egy családot egyetlen döntés örökre szétszakíthat?

Néha azon gondolkodom: vajon képes leszek-e valaha megbocsátani anyámnak… vagy legalább Majkának? És ti mit tennétek a helyemben?