Amikor a család már nem menedék – Egy anya küzdelme a saját otthonában

– Hova mész már megint, Zsófi? – csattant fel Gábor hangja, miközben a kulcsomat kerestem a táskámban. A kisfiam, Marci, éppen a szőnyegen játszott, és fel sem nézett, mintha már megszokta volna, hogy a szülei között feszültség vibrál a levegőben.

– Csak a boltba, Gábor. Elfogyott a tej – válaszoltam halkan, próbálva elkerülni az újabb vitát. De tudtam, hogy mindegy mit mondok, mostanában minden szavamba beleköt.

Nem mindig volt ilyen. Amikor megismerkedtünk, Gábor figyelmes volt és kedves. Azt hittem, ő lesz az, akivel végre biztonságban érezhetem magam. Az esküvőnk napján anyám sírva ölelt magához: „Vigyázz rá, Zsófikám! Ő jó ember.” Akkor még én is ezt hittem.

Aztán megszületett Marci. Az első hónapokban mindenki boldog volt. De amikor visszamentem dolgozni – igaz, csak részmunkaidőben –, Gábor mintha kicserélték volna. Egyre gyakrabban mondta: „Nem vagy rendes anya! Egy gyereknek az anyja mellett a helye!”

Eleinte próbáltam magyarázni: „Gábor, szükségünk van a pénzre. És nekem is kell valami más, mint a pelenkázás.” De ő csak legyintett.

Egy este, amikor hazaértem a boltból, Gábor ott állt az ajtóban összefont karral.

– Megint későn jöttél. Marci sírt utánad. Nem vagy rá való, hogy anya legyél – mondta hidegen.

A szavak úgy csaptak arcon, mint egy pofon. Próbáltam visszatartani a könnyeimet.

– Ne beszélj így velem! – suttogtam.

– Akkor viselkedj rendesen! – vágott vissza.

Aznap éjjel alig aludtam. Marci mellett feküdtem, hallgattam az egyenletes szuszogását, és azon gondolkodtam: tényleg rossz anya vagyok? Vagy csak Gábor akarja elhitetni velem?

Másnap reggel anyám hívott.

– Minden rendben van nálatok? – kérdezte aggódva.

– Persze, csak fáradt vagyok – hazudtam. Nem akartam terhelni őt is a gondjaimmal. De anyám nem hagyta annyiban.

– Zsófi, ha baj van, szólj! Tudod, hogy mindig itt vagyok neked.

Letettem a telefont és sírva fakadtam. Mi történt velem? Hol vesztettem el önmagam?

A következő hetekben Gábor egyre ridegebb lett. Már nem csak szóval bántott: ha valami nem tetszett neki – például ha Marci sírt –, hangosan csapkodta az ajtót vagy ledobta a tányért az asztalra. Soha nem ütött meg, de éreztem: ez már nem az a szeretet, amit megérdemelnék.

Egyik este Marci lázas lett. Felhívtam Gábort, hogy jöjjön haza hamarabb.

– Nekem is dolgoznom kell! – vágta rá dühösen. – Oldd meg egyedül!

Ott ültem Marcival az ölemben, és először éreztem azt: teljesen egyedül vagyok ebben a házban. A család, ami menedék kellett volna legyen, börtönné vált.

Másnap reggel összeszedtem minden bátorságomat.

– Gábor, beszélnünk kell – mondtam határozottan.

– Most nincs időm! – legyintett.

– De nekem van! Nem bírom tovább ezt így! Nem vagyok rossz anya csak azért, mert dolgozom! És nem engedem, hogy így beszélj velem!

Gábor először meglepődött. Aztán csak ennyit mondott:

– Ha nem tetszik, elmehetsz.

Aznap este anyámhoz mentem Marcival. Sírtam az ölében, mint egy kisgyerek.

– Zsófikám, te erős vagy! Meg tudod csinálni! – simogatta a hajam.

A következő hetekben ügyvédhez fordultam. Féltem attól, mi lesz Marcival – vajon Gábor el akarja majd venni tőlem? Vajon mit mondanak majd a szomszédok? De tudtam: nem maradhatok tovább ott, ahol minden nap megaláznak.

A válás nehéz volt és fájdalmas. Gábor mindent megtett, hogy rossz színben tüntessen fel: „Zsófi csak magával törődik! Nem is szereti igazán a gyereket!”

De én kitartottam. Minden nap újra és újra emlékeztettem magam: nem vagyok kevesebb attól, hogy dolgozom. Nem vagyok rossz anya attól, hogy néha elfáradok.

Most már egy kis albérletben élünk Marcival. Nem könnyű – néha alig marad pénzem hó végére –, de legalább nyugodtan alszom éjszaka. Marci mosolyog rám reggelente, és tudom: jól döntöttem.

Néha még mindig hallom Gábor hangját a fejemben: „Nem vagy rá való…” De aztán ránézek a fiamra és érzem: igenis képes vagyok rá!

Vajon hány nő él még ma Magyarországon úgy, hogy fél hazamenni? Hányan hiszik el magukról azt a hazugságot, hogy kevesebbek csak azért, mert önmaguk is szeretnének lenni? Ti mit tennétek a helyemben?