Húsz év csend – Egy szomszédság története

– Ne gyere át hozzánk többet, Zsuzsi! – csattant fel Anna hangja az ajtóban, miközben a kislányom, Dóri sírva húzta magára a kabátját. A folyosón álltam, a bevásárlószatyor a kezemben, és csak néztem, ahogy Anna becsapja az ajtót. A szívem összeszorult, de nem szóltam semmit. Aznap este eldöntöttem: soha többé nem keresem Annát.

A mi történetünk egy budapesti panelházban kezdődött, a hetedik emeleten. Egész életemben itt laktam, ahogy Anna is. Gyerekeink együtt nőttek fel, együtt játszottak a ház mögötti játszótéren, együtt lesték az első hóesést a lépcsőház ablakából. Aztán jött az a bizonyos nap, amikor minden megváltozott.

A férjem, Gábor, akkoriban elvesztette a munkáját. Nehéz idők jártak ránk, minden forintot meg kellett nézni. Egyik délután Dóri hazajött sírva: Anna lánya, Réka azt mondta neki, hogy mi szegények vagyunk, és hogy az anyukája szerint „jobb lenne, ha nem járna át hozzánk”. Fájt ezt hallani, de nem akartam nagy ügyet csinálni belőle. Mégis, amikor másnap Anna szó nélkül elfordult tőlem a lépcsőházban, valami eltört bennem.

A következő hetekben egyre kevesebbet beszéltünk. A gyerekek is elmaradtak egymástól. Egy nap aztán Anna hangosan rám kiabált a folyosón: – Nem tudod rendesen nevelni a lányodat! – Ez volt az utolsó csepp. Aznap este Gáborral megbeszéltük: innentől kezdve csak köszönünk Annáéknak, semmi több.

Így telt el húsz év. Húsz év csendben, egymás mellett élve, de soha nem keresve egymás tekintetét. Néha hallottam Annát nevetni a teraszon, néha láttam Rékát felnőni – de mintha egy másik világban éltek volna. Közben Dóri is felnőtt, elköltözött vidékre, Gábor pedig tavaly meghalt egy hirtelen szívrohamban. Egyedül maradtam a lakásban, ahol minden emlék fájt.

Egyik este furcsa zajokra ébredtem. Valaki dörömbölt Anna ajtaján. Kileskelődtem: egy mentős állt ott, Anna pedig összegörnyedve sírt a küszöbön. Nem gondolkodtam: odarohantam hozzá.

– Mi történt? – kérdeztem remegő hangon.

Anna rám nézett, könnyes szemmel: – Réka… autóbaleset… nem tudom… – és összeesett.

A mentősök beengedték őt a lakásba, én pedig ott maradtam vele egész éjjel. Fogtam a kezét, hallgattam a zokogását. Húsz év után először beszélgettünk újra – de most már nem voltak vádak vagy harag. Csak két megtört anya ült egymás mellett.

Réka túlélte a balesetet, de hosszú rehabilitáció várt rá. Anna napokon át kórházba járt hozzá, én pedig minden este átvittem neki egy tál levest vagy egy kis süteményt. Nem beszéltünk a múltról – mintha kimondatlanul is tudtuk volna: mindketten hibáztunk.

Egy este Anna átjött hozzám. Leült az asztalhoz, és halkan megszólalt:

– Emlékszel arra a napra, amikor összevesztünk? Azóta minden este eszembe jutott… Sajnálom.

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem vele szemben, és éreztem, ahogy a könnyek végigfolynak az arcomon.

– Én is sajnálom – suttogtam végül.

Azóta minden nap beszélgetünk. Néha csak arról, hogy mennyire fáj az öregség vagy hogy mennyire hiányoznak a gyerekeink. Máskor régi emlékeket idézünk fel – és néha még nevetni is tudunk rajtuk.

Most már tudom: húsz év csenddel csak magamat büntettem. Vajon hányan élnek még így ebben a házban? Hányan őriznek magukban régi sérelmeket, miközben talán csak egy szó vagy egy ölelés hiányzik ahhoz, hogy minden megváltozzon?

Lehet még pótolni az elvesztegetett éveket? Vagy örökre elveszett minden, amit elhallgattunk egymás elől?