„Te hoztad ránk a bajt!” – Egy anya és lánya tragikus története egy magyar kisvárosból

„Te hoztad ránk a bajt!” – ordította anyám, miközben remegő kézzel csapta be előttem a szobaajtót. A hangja visszhangzott a panelház vékony falai között, mintha az egész lépcsőház hallotta volna. Akkor tizenhárom éves voltam, és már rég nem sírtam. Csak álltam ott, a kopott linóleumon, és próbáltam elhinni, hogy egyszer majd szeretni fog. De aznap este, ahogy a szomszédok ajtajai mögül kiszűrődött a tévé hangja, rájöttem: talán soha nem fog.

Gyermekkorom egy kisvárosban, Dunaújvárosban telt. A lakótelepünkön mindenki ismert mindenkit. Apám, Gábor, villanyszerelő volt az ISD Dunaferrnél, anyám, Erika, könyvelőként dolgozott egy helyi cégnél. A szüleim szerették egymást – legalábbis ezt hittem addig a napig, amíg apám el nem ment dolgozni, és soha többé nem jött haza.

Aznap reggel anyám még mosolygott rám: „Vigyázz magadra az iskolában, Lilla!” – mondta. Apám megölelt, és azt ígérte, este palacsintát sütünk. De délután rendőrök jöttek. Anyám összeesett a konyhában, én pedig csak annyit értettem meg a felnőttek suttogásából: baleset volt az autópályán. Apám meghalt.

A temetés után minden megváltozott. Anyám hónapokig csak ült a sötétben, néha rám nézett, mintha idegen lennék. Egyre gyakrabban hallottam tőle: „Miért pont te maradtál meg? Miért nem mentél vele?” Eleinte azt hittem, csak a fájdalom beszél belőle. De ahogy teltek az évek, egyre inkább úgy éreztem, hogy valóban engem hibáztat mindenért.

A családunk széthullott. Nagymamám próbált segíteni – főzött rám, elvitt magával piacra, de anyám minden alkalommal elzavarta: „Ne kényeztesd el! Nem érdemli meg!” Az iskolában is éreztem, hogy valami nincs rendben velem. A tanárok sajnálkozva néztek rám, a barátaim pedig lassan elmaradtak. Egyedül maradtam.

Egyik este, amikor már órák óta tanultam a szobámban, anyám berontott hozzám. Az arca vörös volt a sírástól és a dühötől.
– Miért nem tudsz egyszerűen normális gyerek lenni? – kiabálta. – Mindenki azt mondja, hogy szerencsés vagyok, hogy van egy lányom… De én csak azt érzem, hogy miattad vesztettem el mindent!
– Anya… – kezdtem volna mondani valamit, de leintett.
– Ne szólj hozzám! – csattant fel. – Ha nem születsz meg, Gábor még élne!

Akkor először gondoltam arra komolyan: talán tényleg jobb lett volna mindenkinek nélkülem.

A középiskolát már alig bírtam végigcsinálni. Minden reggel gyomorgörccsel keltem fel. Az osztályfőnököm, Szabó tanár úr egyszer félrehívott:
– Lilla, ha bánt valami otthon… tudod, hogy segíthetek?
Csak megráztam a fejemet. Hogy mondhattam volna el bárkinek is, hogy az anyám gyűlöl?

Tizennyolc évesen felvettek Budapestre egyetemre. Amikor megmutattam anyámnak a levelet, csak ennyit mondott:
– Menj csak! Legalább nem kell minden nap látnom az arcodat.

Elköltöztem egy kollégiumba Újbudán. Az első hónapokban minden este sírtam. Aztán lassan elkezdtem barátkozni – volt egy szobatársam, Zsófi, aki egyszer megkérdezte:
– Miért vagy mindig ilyen szomorú?
Először csak vállat vontam. De egy este elmeséltem neki mindent. Ő átölelt.
– Lilla… ez nem a te hibád! Sosem volt az!

Ez volt az első alkalom életemben, hogy valaki azt mondta: nem én vagyok a bűnös.

Az egyetem alatt ritkán jártam haza. Karácsonykor is inkább Zsófi családjánál töltöttem az ünnepeket. Anyám ilyenkor felhívott:
– Persze, most már nem kell az anyád! Elfelejted honnan jöttél?
– Anya… kérlek…
– Ne hívj többet! – csapta le mindig.

Az évek teltek. Lediplomáztam, munkát kaptam egy könyvkiadónál. Próbáltam új életet kezdeni Budapesten – albérletet béreltem Zuglóban, összejöttem egy fiúval, Tamással. Ő volt az első ember az életemben apám óta, aki igazán szeretett.

Egyik nap Tamás azt mondta:
– Lilla… mi lenne, ha meglátogatnánk az anyukádat? Talán most már másképp állna hozzád.
Csak nevettem keserűen:
– Ő sosem fog megbocsátani nekem azért, hogy megszülettem.

De Tamás nem hagyta annyiban. Egy hétvégén autóba ültünk és lementünk Dunaújvárosba. Anyám ajtót nyitott – megöregedett, beesett arcú lett.
– Mit akarsz? – kérdezte hidegen.
– Csak látni szerettelek volna… – mondtam halkan.
– Minek? Hogy újra emlékeztesd rá, mit vettél el tőlem?
Tamás közbeszólt:
– Erika néni… Lilla egész életében csak szeretetre vágyott magától.
Anyám rám nézett – először láttam könnyet a szemében.
– Nem tudok szeretni… Nem tudok megbocsátani…

Aznap este Tamás ölelt át először úgy igazán otthonosan.
– Lilla… te nem vagy hibás semmiért.

Anyám néhány hónappal később stroke-ot kapott. A kórházból hívtak fel: „Jöjjön be hozzá.” Bementem hozzá – ott feküdt mozdulatlanul. Leültem mellé és megfogtam a kezét.
– Anya…
A szája remegett – mintha mondani akarna valamit. De már nem tudott beszélni.

Aznap este hazamentem Budapestre és órákig bőgtem Tamás vállán.
– Miért nem tudott soha szeretni? Miért kellett nekem mindig bűnbaknak lennem?

Anyám néhány héttel később meghalt. A temetésen csak néhány rokon volt ott – nagymamám már rég meghalt addigra. Éreztem magamban valami furcsa ürességet – mintha most végleg elvesztettem volna minden reményt arra, hogy valaha is családom lesz.

Most harmincéves vagyok. Van egy kislányom Tamástól – Anna. Minden este megölelem őt lefekvés előtt és azt suttogom neki: „Szeretlek.” Néha sírva fakadok utána – félek attól, hogy egyszer én is olyan leszek mint anyám.

De aztán Anna rám mosolyog és azt mondja: „Anya, te vagy a legjobb anya a világon!”

Vajon tényleg képesek vagyunk megtörni a múlt láncait? Vagy örökre cipeljük magunkkal őseink fájdalmát? Ti mit gondoltok erről? Várom a véleményeteket.