Anyósom árnyékában – Egy séta margójára

– Zsófi, nem gondolod, hogy túl vékony az a kabát a gyerekeken? – hallottam meg anyósom, Ilona hangját, ahogy a játszótér szélén állt, karba tett kézzel, szúrós tekintettel. A szívem összeszorult. Már megint. Minden alkalommal, amikor végre úgy érzem, sikerül egy kis örömöt csempésznem a napunkba, valahogy mindig ott terem, és egyetlen mondattal képes elrontani mindent.

A gyerekek, Marci és Lili, önfeledten futkároztak a homokozó felé. Én csak álltam ott, próbáltam mosolyogni, de belül tomboltam. Vajon tényleg rossz anya vagyok? Vagy csak sosem leszek elég jó Ilonának?

– Nézd csak, mennyire piros Lili orra! Biztos fázik – folytatta Ilona, miközben odalépett hozzám. – Régen mi mindig dupla pulóvert adtunk a gyerekekre ilyenkor.

– Anya, jól vannak. Mozognak, nem fáznak – próbáltam nyugodt maradni. De Ilona nem hagyta annyiban.

– Te tudod, Zsófi. Csak hát… én aggódom értük. Tudod, mennyit betegeskedtek tavaly is.

A férjem, Gábor, ilyenkor általában csendben marad. Sosem áll ki mellettem igazán, csak később, otthon mondja el, hogy szerinte is túlzás volt anyja részéről. De ott, a parkban mindig egyedül vagyok.

Ahogy néztem Ilonát, eszembe jutott az első találkozásunk. Már akkor is éreztem azt a finom lenézést, azt a kimondatlan kritikát minden mozdulatomban. „Te csak egy vidéki lány vagy”, mondta egyszer félig tréfásan. Akkor még nevettem rajta. Ma már tudom: komolyan gondolta.

A játszótéren más anyukák is voltak. Hallottam, ahogy suttognak: „Nézd már, megint itt van Ilona néni. Szegény Zsófi.” Egy pillanatra összetalálkozott a tekintetem Katával, aki együtt járt velem szülésfelkészítőre. Rám mosolygott együttérzően.

Ilona közben már Lilihez hajolt le.

– Gyere kicsim, feladom rád ezt a sálat! – mondta túláradó kedvességgel.

Lili rám nézett bizonytalanul.

– Anya?

– Ha szeretnéd, vedd fel – mondtam halkan.

De legbelül ordítani akartam: „Hagyd békén! Hadd döntsem el én!”

A séta végén Ilona természetesen nálunk ebédelt. Gábor dolgozott, én főztem, Ilona pedig ott ült a konyhában és minden mozdulatomat figyelte.

– Tudod Zsófi, amikor Gábor kicsi volt, én sosem adtam neki ennyi cukrot – jegyezte meg, amikor meglátta a palacsintát az asztalon.

– Ez most kivételes alkalom – próbáltam magyarázkodni.

– Persze, persze… csak hát tudod, az egészség mindenek felett – sóhajtott jelentőségteljesen.

Ebéd után Gábor végre hazaért. Ilona rögtön hozzá fordult:

– Fiam, ugye te is úgy gondolod, hogy a gyerekeknek melegebben kellene öltözniük?

Gábor rám nézett, majd anyjára.

– Biztos vagyok benne, hogy Zsófi tudja, mit csinál – mondta halkan.

Ilona ajka megremegett. Tudtam, hogy most megsértődött. Aztán felállt:

– Akkor én most megyek. Ne haragudjatok, ha túl sokat aggódom.

Az ajtó becsukódott mögötte. Gábor odajött hozzám és átölelt.

– Ne törődj vele – suttogta.

De hogyan ne törődjek? Hiszen minden nap itt van velünk az árnyéka. Minden döntésemet megkérdőjelezi: mit főzök, hogyan öltöztetem a gyerekeket, mikor fekszenek le aludni. Néha úgy érzem, nem is én vagyok az anyjuk igazán.

Este Marci odabújt hozzám.

– Anya, ugye te is szeretsz minket úgy, ahogy vagyunk?

Könny szökött a szemembe.

– Persze kicsim – súgtam neki. – Mindennél jobban.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Gábor már aludt mellettem. Én pedig csak bámultam a plafont és azon gondolkodtam: vajon hol van a határ? Mikor válik a segítség beavatkozássá? És miért érzem magam mindig kevésnek mellette?

Másnap reggel újra csörgött a telefon: Ilona volt az.

– Jól aludtak a gyerekek? Nem köhögnek? – kérdezte aggódva.

– Jól vannak – feleltem fáradtan.

– Ugye adsz nekik vitamint? – folytatta.

– Igen anya – sóhajtottam.

Letettem a telefont és úgy éreztem: valami megváltozott bennem. Elég volt. Nem akarok többé megfelelni neki. A saját családomat akarom élni – úgy, ahogy nekünk jó.

Délután leültem Gáborral beszélgetni.

– Szeretném, ha többet állnál ki mellettem anyával szemben – mondtam halkan.

Gábor bólintott.

– Igazad van. Nem akarom, hogy rosszul érezd magad miattunk.

Aznap este először éreztem egy kis reményt. Talán egyszer sikerül megtalálnom az egyensúlyt: tisztelni Ilonát mint nagymamát, de közben megvédeni a saját anyaságomat is.

De vajon tényleg lehet egyszerre jó meny és önálló anya lenni? Vagy örökre választanom kell?