Szégyen az Asztalnál: Egy Anyai Szív Küzdelme

– Miért nem tudsz úgy segíteni, mint az anyósom? – csattant fel Anna, miközben a leveseskanalat letette az asztalra. A hangja remegett, de a szeme dühösen villant rám. A családi asztalnál ültem, a kezem a térdemen, és úgy éreztem, mintha egy pillanat alatt minden levegő kiszökött volna a szobából.

A férje, Gábor zavartan nézett rám, majd Annára. Az unokám, Marci, csak bámulta a tányérját. A konyhában főtt még a pörkölt, de már nem éreztem az illatát. Csak Anna szavai visszhangoztak bennem: „szégyellem magam miattad”.

– Anna, kérlek… – próbáltam megszólalni, de a hangom elcsuklott. – Tudod, hogy mindent megteszek értetek.

– De anya, nézd meg, hogy Zsuzsa néni mennyit segít! Mindig hoz valamit, pénzt ad, elviszi Marcit az oviba… Neked sosem jut időd vagy energiád. Azt hiszik, hogy nekem nincs rendes anyám.

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy Zsuzsa néni – Gábor anyja – valóban többet tud segíteni. Ő egész életében könyvelő volt, jó nyugdíja van, és egészséges. Én viszont már évek óta takarítónőként dolgozom egy iskolában, a derekam fáj, és minden forintot meg kell néznem.

– Anna, én… – kezdtem újra, de ő csak legyintett.

– Nem értesz meg! – mondta halkan.

A vacsora csendben folytatódott. Gábor próbált beszélgetést kezdeményezni az időjárásról, de senki sem figyelt rá igazán. Marci végül felállt az asztaltól, és elvonult játszani.

Hazafelé menet a villamoson ültem, és néztem a sötét ablakban tükröződő arcomat. Hány évig dolgoztam két műszakban csak azért, hogy Annának legyen új cipője? Hányszor mondtam le magamról? És most mégis kevés vagyok neki.

Másnap reggel a munkahelyemen is csak ezen járt az eszem. Az igazgatónő rám szólt:

– Magdi néni, minden rendben? Olyan szórakozott ma.

– Igen, csak… fáradt vagyok – hazudtam.

Délután felhívott Anna. A hangja már nyugodtabb volt.

– Anya… ne haragudj a tegnapiért. Csak… annyira nehéz minden. Mindenki azt várja tőlem, hogy tökéletes legyek. És néha úgy érzem, hogy egyedül vagyok ebben.

– Tudom, kicsim – mondtam halkan. – De én mindig itt vagyok neked. Akkor is, ha nem tudok pénzt adni vagy ajándékokat venni.

– Tudom… csak néha irigylem Gábort. Neki mindig ott van az anyja. Én meg…

– Én is itt vagyok – ismételtem meg.

Anna sírt. Éreztem a vonal másik végén a fájdalmát. És éreztem a sajátomat is: azt a csendes szégyent, amit minden magyar anya ismer, aki nem tud annyit adni, amennyit szeretne.

A következő héten elhatároztam, hogy sütök Annának egy almás pitét – ahogy gyerekkorában szerette. Elvittem hozzájuk egy vasárnap délután. Zsuzsa néni is ott volt; épp új ruhát hozott Marcinak.

– Magdi néni! – kiáltott fel Marci örömmel. – Hoztál sütit?

Anna rám mosolygott. Láttam rajta a feszültséget, de most valahogy más volt: mintha megértette volna, hogy én is adok – csak mást.

Zsuzsa néni odajött hozzám:

– Tudja Magdi, én mindig csodáltam magát. Hogy egyedül nevelte fel Annát ilyen tisztességgel.

Meglepődtem. Nem vártam tőle dicséretet.

– Köszönöm – mondtam halkan.

Aznap este Anna megölelt búcsúzáskor.

– Sajnálom, amit mondtam múltkor – suttogta. – Te vagy az én anyukám. És ez mindennél többet ér.

Hazafelé menet könnyek csorogtak az arcomon. Nem tudom, valaha is elég leszek-e Annának – vagy magamnak. De talán nem is ez a fontos. Talán csak az számít, hogy próbáljuk megérteni egymást.

Vajon hány anya érzi még így magát Magyarországon? Hányan szégyenkeznek csendben azért, mert nem tudnak többet adni? És vajon mikor tanuljuk meg értékelni azt is, amit nem lehet pénzben mérni?