Az örökség, ami szétszakította a családokat: Egy budai villa árnyékában
– Ivett, ezt nem tehetitek! – csattant fel Zsuzsa, Piroska néni unokahúga, miközben a nappalinkban állt, arcán könnyekkel és dühvel. A férjem, Dániel csak némán állt mellettem, ujjai görcsösen szorították a végrendelet másolatát. A levegőben ott vibrált a feszültség, mintha bármelyik pillanatban kitörhetne egy vihar.
Nem tudtam megszólalni. Csak néztem Zsuzsát, ahogy remegő hangon sorolja: „Mi mindent megtettünk érte! Ott voltunk, amikor kórházba került, amikor elesett, amikor magányos volt. És most… most mindent nektek adott? Egy szomszédnak?”
A szívem összeszorult. Piroska néni valóban közel állt hozzánk. Az utóbbi években mi segítettünk neki bevásárolni, elvittük orvoshoz, együtt ünnepeltük a karácsonyt is. De sosem gondoltam volna, hogy ezért cserébe ránk hagyja a budai villáját – azt a házat, amiért az egész családja évtizedek óta harcolt.
A hír gyorsan terjedt a környéken. Egyik nap még csak suttogtak rólunk a boltban, másnap már nyíltan hátat fordítottak nekünk. A barátaim közül is többen eltűntek. A gyerekeinket csúfolni kezdték az iskolában: „A tolvajok kölykei!” – kiabálták utánuk.
Dániel próbált erős maradni. „Ne törődj velük, Ivett. Mi csak azt tettük, amit helyesnek gondoltunk.” De én éjszakánként sírva forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg elvettünk valamit Zsuzsáéktól? Vagy csak Piroska néni akarta így?
Egyik este váratlanul becsöngettek hozzánk. Zsuzsa állt az ajtóban, mellette az anyja, Marika néni. – Ivett, beszélnünk kell – mondta halkan.
Leültünk a konyhában. Marika néni keze remegett, ahogy a bögrét fogta. – Tudod, mennyit jelentett nekünk az a ház? Ott nőttünk fel. Az apám építette kétkezi munkával. És most… – elcsuklott a hangja.
– Nem mi döntöttünk így – próbáltam magyarázni. – Piroska néni végrendelete egyértelmű volt.
– De miért? – kérdezte Zsuzsa. – Mit tettünk rosszul?
Nem tudtam válaszolni. Talán tényleg hibáztak valamiben? Vagy csak az élet igazságtalan?
A következő hetekben minden nap újabb támadások értek minket. Valaki festékkel leöntötte a kapunkat: „Lopott vagyon!” Másnap reggelre eltűnt a postaládánk. A gyerekek sírva jöttek haza az iskolából.
Dániel egyre zárkózottabb lett. – El kell adnunk a villát – mondta egyszer halkan. – Nem éri meg ez az egész.
De én nem akartam feladni. Ez volt az első alkalom az életünkben, hogy valami igazán nagy dolog történt velünk. Mindig csak dolgoztunk, spóroltunk, sosem volt semmink. Most végre lehetőségünk nyílt egy új életre.
Egyik este leültem a nappaliban és elővettem Piroska néni régi naplóját, amit ránk hagyott. Lapozgatva rájöttem: ő sem volt boldog ebben a házban. Mindig arról írt, mennyire magányosnak érzi magát a családja között. Hogy senki sem hallgatja meg igazán.
Másnap reggel bementem Zsuzsához. – Olvasd el ezt – nyomtam a kezébe a naplót.
Órákig ültünk egymás mellett csendben. Amikor végzett, könnyes szemmel rám nézett: – Nem tudtam…
– Én sem – suttogtam.
Aznap este először éreztem úgy, hogy talán van remény. Talán nem kell örökre ellenségeknek lennünk.
De a falu nem felejtett ilyen könnyen. A boltban továbbra is suttogtak mögöttem, az iskolában is nehéz maradt minden nap.
Egy év telt el így. A villa üresen állt; nem volt erőnk beköltözni. Végül úgy döntöttünk Dániellel: eladjuk a házat, és a pénz felét Zsuzsáéknak adjuk.
Amikor ezt megtudták, először nem akarták elfogadni. De végül belátták: ez talán az egyetlen út a békéhez.
Most itt ülök egy kis albérletben Zuglóban, és nézem a gyerekeimet játszani az udvaron. Nem vagyunk gazdagok, de talán boldogabbak vagyunk így.
Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: vajon jól döntöttem? Megérte harcolni ezért az örökségért? Vagy csak elvesztettem mindent, ami igazán számított?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy örökre megmaradnak ezek a sebek?