Apám árnyékában: Egy magyar lány dilemmája a megbocsátásról és önvédelemről

– Nem fogom megtenni, anya! – kiáltottam, miközben a konyhaasztalra csaptam. A porcelán csésze megremegett, anyám szeme könnybe lábadt. – Zsófi, kérlek… – suttogta. De én csak álltam ott, ökölbe szorított kézzel, és úgy éreztem, mintha minden levegő kiszorult volna a tüdőmből.

Gyerekkorom óta apám árnyékában éltem. Már az első emlékeimben is ott volt a hangja: kemény, éles, mindig kritikus. „Miért nem tudsz rendesen viselkedni? Miért nem vagy olyan ügyes, mint a bátyád?” – ezek voltak a mindennapjaim. Anyám mindig próbált közvetíteni, de ő is csak egy halk szó volt apám mennydörgése mellett.

Aztán felnőttem. Elköltöztem Debrecenből Budapestre, hogy végre levegőhöz jussak. Egy kis albérletben éltem, dolgoztam, próbáltam elfelejteni mindazt, amit otthon kaptam. De az emlékek nem engedtek. Minden karácsony, minden családi összejövetel újra feltépte a sebeket.

Aztán egy nap anyám hívott. A hangja remegett: – Zsófi, apád nagyon beteg. Veseelégtelenség… Az orvosok szerint csak egy transzplantáció segíthetne rajta. És te vagy az egyetlen közeli rokon, aki alkalmas lehet.

Mintha jeges vízzel öntöttek volna le. Apám… az az ember, aki sosem mondott egy kedves szót, aki sosem ölelt meg… Most tőlem várja a megváltást? Napokig nem aludtam. A munkahelyemen is csak bámultam magam elé. A kolléganőm, Judit aggódva kérdezte: – Minden rendben van veled? – Nem tudom – feleltem őszintén.

Anyám újra és újra hívott. – Zsófi, kérlek… Apád már nagyon rosszul van. Ha nem segítesz neki…

Egy este hazamentem Debrecenbe. A ház ugyanaz volt: a régi szagok, a nyikorgó lépcső. Apám az ágyban feküdt, sápadtan, megtörten. Először láttam rajta félelmet. – Szia – mondta halkan. – Köszönöm, hogy eljöttél.

Leültem mellé. A szívem hevesen vert. – Mit vársz tőlem? – kérdeztem.

– Tudom, hogy sok mindent elrontottam… – kezdte, de a hangja elhalt. – Sajnálom.

Ez volt az első alkalom, hogy bocsánatot kért tőlem. De vajon elég ez? Egy szó jóváteheti az éveken át tartó fájdalmat?

Az orvosok elmagyarázták a műtét kockázatait. Ha odaadom neki az egyik vesémet, egész életemben oda kell figyelnem magamra. Lehetnek komplikációk is. És mi van, ha egyszer nekem lesz szükségem rá?

Aznap este anyámmal ültem a konyhában. – Anya, miért nekem kell ezt megtennem? Miért mindig én?

Anyám sírt. – Tudom, hogy nehéz… De ő az apád.

– Az apám? Az az ember, aki sosem hitt bennem? Aki mindig csak bántott?

– Ő is ember… Most gyenge és fél.

Napokig vívódtam magamban. Felhívtam a bátyámat is, Gábort, aki Németországban él. – Gábor, mit tennél a helyemben?

– Nem tudom, Zsófi… Én sem tudtam soha megbocsátani neki igazán. De ha te most segítesz neki… talán magadnak is segítesz lezárni ezt az egészet.

A műtét napján ott álltam a kórház folyosóján. Az orvos rám mosolygott biztatóan. Anyám keze remegett az enyémben.

Aztán visszaléptem.

– Nem tudom megtenni – mondtam ki hangosan.

Apám szeme könnyes lett. Nem haragudott – csak csendben nézett rám.

– Sajnálom – suttogtam.

Hazamentem Budapestre. Napokig bűntudat gyötört, de valahol mélyen megkönnyebbülést is éreztem. Végre kiálltam magamért.

Apám állapota romlott. Anyám haragudott rám egy ideig, de aztán lassan elfogadta a döntésemet.

Most itt ülök az ablakban, nézem az esőt Budapest felett, és azon gondolkodom: Vajon önző voltam? Vagy végre megtanultam szeretni önmagamat is?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Hol húzódik a határ megbocsátás és önvédelem között?