A szeretet árnyékában – Lilla története
– Miért mindig csak Bencét szereted? – kiáltottam anyámra, miközben a konyhaasztalnál álltam, remegő kézzel szorítva a poharat. A hangom visszhangzott a csendes lakásban, ahol a falak már megszokták a kimondatlan szavakat és elfojtott könnyeket.
Anyám csak rám nézett, fáradtan, mintha már ezerszer hallotta volna ezt a kérdést. – Lilla, ne kezdjük megint. Bence még csak tizenkettő, te meg már majdnem felnőtt vagy. Neki most nagyobb szüksége van rám.
Éreztem, ahogy a mellkasomban összeszorul valami. Mintha minden alkalommal, amikor ezt mondja, egy újabb darabot tépne ki belőlem. Bence az öcsém, szeretem őt – de sosem értettem, miért kellett nekem mindig háttérbe szorulnom miatta. Amióta apa elment, anyám mintha csak rá tudna figyelni. Én pedig ott maradtam az árnyékban.
Az iskolában sem volt könnyebb. A tanárok szerint jó tanuló vagyok, de sosem voltam elég jó ahhoz, hogy anyám büszke legyen rám. Amikor hazavittem egy kitűnő bizonyítványt, csak annyit mondott: – Szép munka, Lilla. – Aztán már fordult is Bencéhez, aki épp egy újabb kettest hozott matekból.
– Semmi baj, Bence, majd segítek neked – simogatta meg a fejét. Én pedig ott álltam a sarokban, kezemben a bizonyítvánnyal, és próbáltam elhinni, hogy nekem is járna egy ölelés.
A barátaim gyakran mondták: – Ne vedd a szívedre, Lilla! Az anyák ilyenek. De ők nem értették. Nem tudták, milyen érzés minden nap úgy hazamenni, hogy tudod: nem te vagy az első. Hogy minden örömöd és bánatod csak másodlagos.
Egy este, amikor Bence már aludt, odamentem anyámhoz. A nappaliban ült, fáradtan nézte a tévét.
– Anya… beszélhetnénk? – kérdeztem halkan.
– Most? Fáradt vagyok, Lilla. Holnap korán kelek.
– De nekem fontos lenne…
Sóhajtott egy nagyot. – Jó, mondd.
Leültem mellé. – Néha úgy érzem, mintha nem is lennék itt. Mintha csak Bence számítana neked.
Anyám arca megkeményedett. – Ez butaság. Mindkettőtöket szeretlek.
– De nem ugyanúgy…
– Lilla! – vágott közbe élesen. – Tudod jól, hogy nehéz nekem is. Apátok elment, mindent egyedül kell csinálnom. Bence még kicsi…
– Én is elvesztettem apát! Nekem is fáj! – törtek elő belőlem a könnyek.
Anyám csak nézett rám, mintha először látna igazán. De aztán felállt. – Most mennem kell aludni. Jó éjt.
Ott maradtam egyedül a sötétben. Aznap este eldöntöttem: nem fogok tovább könyörögni a szeretetéért.
Az évek teltek. Felvettek az egyetemre Szegedre, és végre kiszabadultam abból a házból. Az első év nehéz volt: hiányzott Bence, de anyám után nem vágytam. Mégis minden alkalommal, amikor hazamentem ünnepekre, újra ugyanaz az érzés kerített hatalmába: hogy én csak vendég vagyok otthon.
Egy karácsonykor Bence odajött hozzám a konyhába.
– Lilla… anya mostanában sokat sír esténként. Szerintem hiányzol neki.
Először nem akartam hinni neki. De aztán láttam anyámon a fáradtságot és valami bűntudatot is.
Aznap este leültünk hármasban vacsorázni. Csend volt az asztalnál, csak a kanalak csörögtek a tányérokon.
– Anya… – kezdtem halkan –, tudom, hogy nehéz volt neked egyedül. De nekem is fájt… hogy sosem voltál ott igazán.
Anyám letette a kanalat. A szeme megtelt könnyel.
– Sajnálom, Lilla… Nem vettem észre, mennyire magányos vagy mellettem.
Bence megszorította a kezemet az asztal alatt.
Aznap este először ölelt meg anyám úgy igazán gyengéden, mint akit tényleg érdekel, hogy ott vagyok.
De az évek sebeit nem lehet egyetlen öleléssel begyógyítani. Még mindig keresem magamban azt a kislányt, aki csak annyit akart: hogy szeressék.
Néha azon gondolkodom: vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hány gyerek nő fel úgy, hogy sosem érzi magát elég fontosnak? Vajon tényleg lehet-e pótolni azt a szeretetet, amit egyszer elmulasztottak adni?