A sötétség peremén: Egy magyar fiú harca a reményért

– Miért pont én? – suttogtam magam elé, miközben a kórházi folyosón ültem, és hallgattam, ahogy anyám és apám újra veszekednek a szobám előtt. A fehér falak visszhangozták anyám sírását és apám dühös szavait. Tizenhárom éves voltam, amikor először mondták ki: „Gergőnek Wilson-kórja van.” Akkor még nem tudtam, mit jelent ez, csak azt éreztem, hogy valami végérvényesen megváltozott.

A betegségem miatt gyakran hiányoztam az iskolából. A barátaim lassan elmaradtak mellőlem, mintha fertőző lennék. Egyedül maradtam a padban, miközben a többiek fociztak az udvaron. Egy nap, amikor visszamentem az iskolába egy hosszabb kórházi kezelés után, Zsófi odasúgta a többieknek: „Vigyázzatok vele, nehogy elkapjátok!” A tanárnő csak lesütötte a szemét. Akkor értettem meg igazán, mit jelent kirekesztettnek lenni.

Otthon sem volt könnyebb. Apám egyre többet ivott, anyám pedig mindent megpróbált kézben tartani, de láttam rajta, hogy lassan ő is összeroppan. Egy este, amikor apám részegen hazaért, nekiesett anyámnak: – Miért nem tudsz rendes gyereket nevelni? Miért pont a mi fiunk lett ilyen beteg? – ordította. Anyám csak sírt, én pedig a szobámba menekültem, és a párnába fojtottam a zokogásomat.

A nagymamám volt az egyetlen menedékem. Minden vasárnap átmentem hozzá Zuglóba. Ő sosem sajnált, csak leült mellém a régi konyhában, és azt mondta: – Gergő, tudod, az élet néha igazságtalan. De te erősebb vagy annál, mint gondolod. – Ezek a szavak tartották bennem a lelket.

Egyik nap azonban minden megváltozott. Apám elment otthonról. Nem szólt senkinek, csak eltűnt. Anyám napokig nem evett, csak ült az ablakban és bámulta az esőt. Én pedig magamra maradtam a félelmeimmel és a gyógyszereimmel. Az iskolában egyre rosszabbul mentek a jegyeim. Egyik este anyám bejött a szobámba:
– Gergő, nem tudom tovább csinálni…
– Ne hagyj itt! – könyörögtem neki.
– Nem hagylak – mondta halkan –, de nekünk most össze kell tartanunk.

Ez volt az első alkalom, hogy igazán éreztem: csak mi ketten vagyunk egymásnak.

A következő hónapokban minden nap harc volt. Harc az orvosokkal, akik néha úgy beszéltek rólam, mintha ott sem lennék. Harc az iskolával, ahol már csak a tanulás mentett meg attól, hogy teljesen elveszítsem önmagam. Harc önmagammal, amikor reggelente úgy ébredtem fel, hogy legszívesebben visszaaludtam volna örökre.

Egy nap azonban történt valami váratlan. Az iskolában új osztályfőnököt kaptunk: Szabó tanár úr fiatal volt és lelkes. Az első órán leült mellém:
– Gergő, hallottam rólad. Szeretném, ha tudnád: itt mindenki egyenlő.
Nem hittem neki. De amikor láttam, hogy tényleg odafigyel rám, és amikor először hívott ki felelni úgy, hogy nem sajnált vagy nézett furcsán rám, valami megmozdult bennem.

Elkezdtem újra tanulni. Szabó tanár úr külön feladatokat adott nekem, és egyszer azt mondta:
– Gergő, te többre vagy képes annál, mint amit most gondolsz magadról.

Otthon anyám lassan összeszedte magát. Elment dolgozni egy pékségbe, én pedig segítettem neki reggelente kenyeret csomagolni. Néha együtt nevettünk – először hosszú hónapok óta.

A nagymamám azonban megbetegedett. Egyik vasárnap már nem tudott ajtót nyitni nekem. A kórházban ültem mellette, fogtam a kezét:
– Mama…
– Ne félj tőlem – suttogta –, én mindig veled leszek.
Aznap este elment. Úgy éreztem, minden elveszett.

De valami mégis megmaradt belőle: az ereje és a hite bennem. A temetés után napokig csak ültem az ablakban és bámultam az esőt – pont úgy, ahogy anyám tette apám eltűnése után.

Aztán egy reggel felkeltem és azt mondtam magamnak: „Nem adhatom fel.” Elkezdtem írni – először csak magamnak, aztán blogot indítottam „A sötétség peremén” címmel. Meglepődve láttam, hogy mások is olvassák: olyan fiatalok írtak nekem, akik szintén betegek vagy magányosak voltak.

Egyik este anyám bejött hozzám:
– Olvastam a blogodat… Büszke vagyok rád.
Ez volt az első alkalom hosszú idő után, hogy láttam mosolyogni.

Most itt ülök Budapesten egy apró albérletben – már egyetemista vagyok –, és nézem a várost az ablakból. Néha még mindig félek: mi lesz holnap? Visszajön-e apám valaha? Meggyógyulok-e valaha teljesen? De már tudom: nem vagyok egyedül.

Vajon hányan élnek még így közöttünk? Hányan érzik magukat elveszettnek vagy kirekesztettnek? Talán ha többet beszélnénk róla… talán könnyebb lenne mindannyiunknak.