Hazugságok, csendek, újrakezdés – Egy magyar nő útja önmagához

– Meddig fogod még ezt csinálni, Zoli? – kérdeztem halkan, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a bögrém körül. A kávé már kihűlt, de nem volt erőm felállni.

Zoltán rám sem nézett. A telefonját nyomkodta, mintha az egész világ ott lenne a kijelzőn. – Miről beszélsz, Éva? – kérdezte végül, de a hangja üres volt, mint egy elhagyott ház.

– Tudod te jól. Tegnap is későn jöttél haza. Megint azzal a mesével álltál elő, hogy túlóra volt. De láttam az üzenetet a kabátod zsebében. Nem vagyok hülye.

Csend. A csend mindig hangosabb volt köztünk, mint bármilyen kiabálás. A gyerekek már rég elköltöztek, csak mi maradtunk ebben a háromszobás panelban Újpesten. És most úgy éreztem magam, mint egy árnyék a saját életemben.

Zoli felállt. – Nem kell ezt most megbeszélni. Fáradt vagyok.

– Mindig fáradt vagy – mondtam keserűen. – De én is az vagyok. Fáradt attól, hogy minden nap úgy teszek, mintha minden rendben lenne.

Nem válaszolt. Kiment a szobából, becsapta maga mögött az ajtót. Hallottam, ahogy a fürdőben vizet enged. Aztán már csak a saját lélegzetemet hallottam.

Aznap este nem tudtam elaludni. Forgolódtam az ágyban, Zoli hátat fordított nekem. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam: mikor lettem ennyire láthatatlan? Mikor tűnt el belőlem az a lány, aki valaha voltam? Aki hitt abban, hogy lehet boldog családja, hogy szeretni fogják.

Másnap reggel felhívtam a húgomat, Katit. – Elmegyek hozzád pár napra – mondtam neki.

– Történt valami? – kérdezte aggódva.

– Csak… muszáj kiszabadulnom innen. Nem bírom tovább ezt a levegőt.

Kati örült nekem, de éreztem a hangján a feszültséget. Ő mindig is azt mondta: „Éva, ne hagyd magad! Ne engedd, hogy eltapossanak!” De én mindig csak legyintettem: „Majd megoldódik.”

A vonaton ülve néztem ki az ablakon. A táj szürke volt és kopár, mint az életem mostanában. Katiék vidéken laktak, egy kis házban Szolnok mellett. A ház meleg volt és otthonos, de én mégis idegennek éreztem magam benne.

– Mi történt köztetek? – kérdezte Kati este, amikor már lefektette a gyerekeit.

– Zoli megcsal – mondtam ki végre hangosan. A szó szinte felszakította a torkomat.

Kati átölelt. – Tudtam. Mindig is tudtam. De miért maradsz vele?

– Mert félek egyedül lenni – suttogtam.

– Egyedül lenni nem ugyanaz, mint magányosnak lenni – mondta halkan. – Nézz rám! Én is egyedül nevelem a gyerekeket, de legalább nem kell hazugságban élnem.

Aznap este sokáig beszélgettünk. Kati mesélt arról, hogyan hagyta ott a férjét, amikor már nem bírta tovább az italát és az agresszióját. Hogy mennyit sírt az első hónapokban, mennyire félt attól, hogy nem lesz elég erős. De aztán rájött: minden nap túlélte. És minden nap egy kicsit bátrabb lett.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon én is képes lennék rá? Vajon van még bennem annyi erő?

Otthon Zoli nem kérdezte meg, hol voltam. Csak bólintott, amikor beléptem az ajtón. Az asztalon ott volt egy cetli: „Elmentem boltba.” Semmi több.

A következő hetekben próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Dolgoztam tovább a könyvtárban – szerettem azt a csendet és rendet, amit ott találtam –, de minden este ugyanaz várt rám: egy férfi, aki már nem szeretett; egy lakás, ami már nem volt otthon.

Egyik este váratlanul becsöngetett hozzánk Zoli anyja, Marika néni. Mindig is kemény asszony volt.

– Éva, beszélni akarok veled – mondta határozottan.

Leültünk a konyhában.

– Tudom, hogy baj van köztetek – kezdte rögtön. – De Zoli az én fiam! Nehogy azt hidd, hogy csak ő hibás! Te is megváltoztál az utóbbi években.

– Mindenki változik – válaszoltam fáradtan.

– De neked jobban kellett volna vigyáznod rá! Egy férfi akkor keres máshol boldogságot, ha otthon nem kapja meg!

Ez annyira igazságtalanul hangzott, hogy elsírtam magam.

– Marika néni… én mindent megtettem! De ha valaki el akar menni, úgyis elmegy…

Ő csak legyintett és felállt. – Gondold át jól! Egy asszonynak tartania kell magát!

Miután elment, órákig ültem mozdulatlanul. Vajon tényleg én vagyok a hibás? Vajon tényleg mindent elrontottam?

A következő napokban egyre többet gondolkodtam azon: mit akarok igazán? Mi maradt nekem ebben az életben?

Egyik délután bejött hozzám a könyvtárba egy régi ismerősöm: András. Együtt jártunk gimibe; mindig kedves volt hozzám.

– Éva? Te vagy az? – kérdezte mosolyogva.

Beszélgetni kezdtünk; először csak udvariasan érdeklődött a családomról, aztán egyre mélyebb dolgokról beszéltünk: félelmekről, álmokról, arról, hogy mennyire nehéz ma Magyarországon újrakezdeni ötven felett.

András meghívott egy kávéra másnap délutánra. Elmentem vele; jól esett valakivel beszélgetni úgy, hogy nem kellett szerepet játszanom.

Otthon Zoli persze semmit sem vett észre. Vagy csak nem akart látni semmit.

Egyik este András megkérdezte:

– Mi tart még vissza attól, hogy kilépj ebből az egészből?

Sokáig hallgattam.

– Talán csak az emlékek… Talán az, hogy félek attól: ha elmegyek, végleg elveszítem önmagam.

– Vagy éppen akkor találod meg – mondta csendesen.

Aznap este eldöntöttem: elmegyek otthonról pár napra egyedül. Lefoglaltam egy kis szobát Szentendrén; csak én és a Duna-parti csend.

Ott ültem reggelente egy padon és néztem a vizet. Írtam egy levelet magamnak:
„Éva! Nem vagy kevesebb attól, hogy valaki nem szeretett eléggé. Nem vagy hibás azért, mert valaki mást választott helyetted.”

A harmadik napon felhívott Zoli:
– Mikor jössz haza?
– Nem tudom még – válaszoltam őszintén.
– Miért csinálod ezt velem?
– Nem veled csinálom… Magammal teszem ezt végre először.
Letette.

Hazatérve összepakoltam pár ruhát és néhány könyvet. Zoli némán nézett rám; nem próbált visszatartani.
– Elmegyek most egy időre – mondtam halkan.
– Hova?
– Nem tudom még pontosan… De muszáj megtalálnom magamat újra.
Csak bólintott.

Az első hetek nehezek voltak: albérletet kerestem Zuglóban; új munkahelyet találtam egy kis antikváriumban; esténként sírtam és féltem attól, hogy soha többé nem lesz családom.
De aztán lassan elkezdtem élvezni az apró szabadságokat: azt, hogy senkihez sem kell alkalmazkodnom; azt, hogy reggelente azt főzök magamnak reggelire, amit akarok; hogy senki nem szól bele abba, mikor jövök haza vagy mikor alszom el.

Kati gyakran hívott telefonon:
– Hogy vagy?
– Egyre jobban… Fura ezt kimondani, de tényleg így van!
Néha találkoztunk; együtt sétáltunk a Városligetben vagy beültünk egy cukrászdába krémest enni.
András is néha felhívott; barátok maradtunk – semmi több –, de jólesett tudni: valaki figyel rám anélkül is, hogy bármit várna cserébe.

Egy év telt el így. Már nem féltem attól, hogy egyedül vagyok; inkább büszke lettem rá: képes voltam újrakezdeni ötven felett Magyarországon úgy is, hogy mindenki azt mondta: „Ez már késő!”
A gyerekeim először nehezen fogadták el a döntésemet; de aztán látták rajtam: boldogabb vagyok így.
Zoli néha írt üzenetet: „Hiányzol.” De már nem válaszoltam neki soha többet úgy igazán.

Most itt ülök az ablakomban; nézem az őszi esőt Zuglóban és arra gondolok: vajon hány nő él még ma Magyarországon úgy mint én régen? Hányan hiszik azt, hogy nincs kiút? Hányan félnek attól: mi lesz velük egyedül?
Érdemes volt mindent feladni azért a pillanatért, amikor végre önmagam lehetek?
Ti mit gondoltok? Megéri újrakezdeni akkor is, ha mindenki más azt mondja: „Ne merd!”?