Minden alkalommal, amikor a vejem hazaér: Egy nagymama fájdalma Budapesten

– Ilona néni, kérem, menjen be a szobájába, Gábor mindjárt hazaér – suttogta Eszter, a lányom, miközben idegesen igazgatta a függönyt. A hangja remegett, mintha attól félne, hogy Gábor már az ajtóban áll. A szívem összeszorult. Megint el kell tűnnöm. Megint úgy kell tennem, mintha nem lennék itt.

A nappali sarkában ültem, ölemben a kis Mátéval, az unokámmal. Ő még csak három éves, és minden alkalommal, amikor meglát, felragyog az arca: „Mama! Mesélj még!” De most is el kellett vennem tőle a mesét, le kellett tenni a könyvet, és csendben visszahúzódni a hátsó szobába.

– Miért kell mindig elmenned? – kérdezte egyszer Máté, amikor már elég nagy volt ahhoz, hogy felfogja a helyzetet.
– Azért, mert Gábor bácsi nem szereti, ha itt vagyok – válaszoltam halkan.
– De én szeretlek! – ölelt át szorosan.

Ez az ölelés tartotta bennem a lelket. De minden nap egyre nehezebb volt elviselni ezt a láthatatlanságot. A házban mindenki tudta: amikor Gábor hazaér a munkából, Ilona mama eltűnik. Nem voltam többé családtag, csak egy árnyék a falon.

Gábor sosem mondta ki nyíltan, hogy zavarom. De a tekintete mindent elárult. Amikor véletlenül összefutottunk a konyhában, csak biccentett egyet, mintha egy idegen lennék. Egyszer hallottam is, ahogy Eszterrel vitatkozik:

– Nem akarom, hogy az anyád állandóan itt legyen! Ez a mi otthonunk!
– De anya segít nekem Mátéval…
– Nem érdekel! Nem akarok idegeneket a házban!

Idegen. Az anyja vagyok! Az unokám nagymamája! Hogy lehet valaki ilyen kegyetlen? Eszter mindig próbált közvetíteni közöttünk, de láttam rajta: fél Gábortól. Fél attól, hogy elveszíti a családját.

A barátnőimnek sem mertem elmondani mindezt. Mit gondolnának rólam? Hogy nem tudok kijönni a vejemmel? Hogy én vagyok a baj forrása? Inkább magamba fojtottam a fájdalmat. Csak esténként sírtam csendben a párnámba.

Egyik nap azonban minden megváltozott. Máté beteg lett. Magas láza volt, és Eszter kétségbeesetten hívott:

– Anya, kérlek gyere át! Nem tudom mit csináljak!

Azonnal rohantam. Gábor még nem volt otthon. Máté az ágyban feküdt, izzadt homlokkal. Leültem mellé, simogattam a haját és meséltem neki csendesen. A láza lassan csökkent. Eszter hálásan nézett rám:

– Köszönöm anya… nélküled nem menne.

De amikor Gábor hazaért és meglátta, hogy ott vagyok, dühösen becsapta maga mögött az ajtót.

– Már megint itt van? – förmedt Eszterre.
– Máté beteg! Anyu segít…
– Nem érdekel! Ez az én házam!

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Felálltam és csendben összepakoltam a táskámat.

– Ilona néni… – szólt utánam Eszter sírva –, kérlek ne menj el!
– Nem akarok több bajt okozni – mondtam halkan.

Aznap este hazamentem az üres lakásomba. A falak visszhangozták magányomat. Az ablakon át néztem a város fényeit és azon gondolkodtam: hol rontottam el? Miért lettem teher a saját családomnak?

A következő hetekben ritkábban hívtak át. Máté is egyre szomorúbb lett nélkülem. Egy nap váratlanul becsöngettek hozzám. Eszter állt az ajtóban Mátéval.

– Anya… nem bírom tovább – mondta könnyes szemmel. – Gábor azt mondta, vagy te, vagy ő…

A világ megállt körülöttem. Mit mondhat ilyenkor egy anya? Egy nagymama?

– Én csak azt akarom, hogy boldogok legyetek – suttogtam.
– De nélküled nem vagyunk azok…

Aznap este nálam aludtak. Máté végre újra mosolygott. De tudtam: ez csak átmeneti menedék. Eszter vissza fog menni Gáborhoz, mert fél egyedül maradni. És én újra láthatatlan leszek.

Azóta minden nap azon gondolkodom: miért kell egy nagymamának választania a szeretet és a család békéje között? Miért nem lehet mindkettő?

Talán mások is éreztek már így? Ti mit tennétek az én helyemben? Vajon van kiút ebből az örökös láthatatlanságból?